TALÁN SZÜRREALIZMUS

Bikácsi Daniela: Talán csak költészet…

Bikácsi Daniela képei első pillantásra látványközelinek mutatkoznak. Távol-keleti formájú bárka egy messzire szűkülő víztükrön, egy határozott, ámbár sehova sem vezető Lépcső öt foka, Fűkötegnek nevezett inkább talán kazal, amelynek domború formáját furcsa sárga kötelek tartják össze.

Annál inkább hajlamosak vagyunk bennük tájat, épületrészt, tárgytöredéket látni, mert a színviláguk reális és rábeszélő. A Szoroson megejtően kékséges kék az a, ki tudja, folyó, vagy állóvíz-öböl, a szélét türkizből zöldbe derengő (nád?)fal alkotja, vizének súlyos-szép kékjét oldottabb kékkel ismétli a távlat. A lépcső ugyan zöld-sárga, derengő, de miért ne lehetne az, a lekaszált és kötegelt füvek viszont természetesen, változatosan zöldek-sárgák, a láthatóan márvány épületelemek pedig kékes derengéstől kapják hideg nyugalmukat.

A művész mestere a finom hatásoknak. Videó-fölvezetőjében, a Liget Galéria honlapján maga mondja el ennek a technikai alapját, azt, hogy a „szabályos” vízfestőkkel ellentétben, akvarellel száraz papírra fest. Ha a hagyományos, nedvesített lapon összemosódik, áttűnik, keveredik, de egymást nem fedi az ugyancsak vízzel oldott festék, Bikácsi akvarelljei testesebbek, súlyosabbak, kevésbé engedékenyek. Ha az akvarellisták foltokat, áttetsző árnyalatokat rögtönöznek, ez a „száraz akvarell” aprólékos, cirmos felületeket, vonalhálós rendszereket, festékszövedékeket engedélyez.

A Szoros talán-nádasa tehát attól lesz líraian látványos, hogy zöldjét világoszöld alapon meghúzott sötétzöld vonalkákból szőtték, és mellette a víz kékje szinte szabályos négyzethálójával is növeli a két hideg szín közötti harmóniát és feszültséget. Ilyen színre szín hálós szerkezetet, már-már fűszerűen sűrűsödő szálakat, aprófoltos, szinte érdes felületeket csak ezzel a technikával lehet előállítani.

Bikácsi, mint szó volt róla, látszólag a realitás – még pontosabban a megnyerő, az örömet okozó, a harmonikus realitás – érdekében használja ezt az eszközt. A szép, bár titokzatos messzeség, a komolyságukban is tájkép szerű fűalakzatok, a barátságosságában is súlyos, már-már kő nehéz Könyv szolgálatában. Amely realitást egy idő után épp az apró szabálytalanságok, titkos, különös gesztusok teszik kétségessé. Miért nem vezet a zöld lépcső sehová, miért nem egyértelmű, miféle vízi jármű ring a Szoros mélyén és egyáltalán: milyen szűkület ez, amelynek egyik oldalát szemet gyönyörködtető vegetáció, a másikat valami jégfalnak, betonfalnak egyaránt tekintendő-tekintető elem képezi.

Röviden: szürrealitás. Nem kell a San Michele pompás sorozatáig eljutni, hogy a finom abszurditást, a szemérmesen leplezett groteszket, a magabiztosan előadott, öntudatos bizonytalanságot felfedezzük. Azt a jelenséget, amely Bikácsi Daniela érett művészetének a különlegessége. Realista, ha kell naturalista eszközökkel az abszurdot megjeleníteni, ezzel realitást irrealitással összemosni, az értelmet a magabiztosságából kitaszítani – ezt a lelki technikát megszületése óta gyakorolja a klasszikus szürrealizmus. Bikácsi azonban a hatást tovább fejleszti – finomítja, azaz, tartalmilag változtatja. Kisajátítja a zavarba ejtően tapintatos kifejezésmóddal, a költészettel, amelyet a kiállításcím kérdőjellel ajánl.

A San Michele sorozat négy képéről egyébként – ez is jellemző – egyáltalán nem derül ki, hogy Capriról, Velence temető-szigetéről, vagy egyéb Szent Mihályról elnevezett itáliai objektumról van-e szó. Az érzékeny lapok tárgya ugyanis egyetlen építészeti elem, egy finoman tagolt, többnyire márványnak látszó fekvő hasáb. Amelyet szívesen tekintenénk könyöklőpákánynak, ha ablak, de legalább vakablak mutatkozna felettük, s ha dús, ápoltnak tetsző gyep nem borítaná a felső lapjukat. Így csak világos, letisztult ábrázolásai a megfejthetetlennek, bizonyos értelemben tisztelgések az építészet, talán a reneszánsz előtt, egyszersmind már-már ünnepélyes, komoly-szép lehetetlenségek.

Népszabadság, 2016. augusztus 25. 12. old.