…BORSOS MIKLÓS

ugyancsak régen állított ki itthon ilyen nagy anyagot, s mostani, nyolc év termését bemutató kiállítása felfedezés azok számára is, akik jól ismerték művészetét.

Míg Vilt a fém-, Borsos a kőmegmunkálás párját ritkító mestere; csodálatos színű és hatású anyagokat választ ki, s utánozhatatlan magabiztossággal alkalmazza a legkedvezőbb technikákat a megfelelő kőanyaghoz. És a megfelelő mondanivalóhoz. Amely mondanivaló, gondolati és érzelmi kör ugyanúgy egységessé teszi Borsos művészetét, mint Vilt Tiborét. Azzal a különbséggel, hogy a borsosi világot nem lehet egyetlen gondolattal vagy érzéssel jellemezni: tragikus is, derűs is, lírai is, drámai is, és még igen sok arca van. Lényegében egyetlen állandó vonás jellemzi: a klasszikus-humánus harmónia Az antik szobrászathoz hasonlóan, nála is érezhető a kiegyensúlyozottság, az emberi teljesség mindenkori, mindenek fölötti ereje. S ennek tulajdonképpen végtelenbe vesző határai teszik lehetővé a mondanivaló változatos skáláján való mozgását. Ezért teljes ez a művészet, s ezért nem végletes sohasem.

Az antikvitás nemcsak művei szellemében, olykor formájában is tovább él, természetesen korszerűre fogalmazva. Érződik ez a kiállítás több alkotásán, bár most a korszerű fogalmazás mintha erőteljesebb lenne. Nem annyira az érett klasszikus, hanem az ezt megelőző, kifejezésmódjában talán érleletlenebb, bizonytalanabb, de éppen ezért frissebb, archaikus-geometrikus görög szobrászathoz fordul vissza. Annak naivságát kelti életre fehér márvány Lófeje, ez az érzékenyen csiszolt felületek és durvábban megmunkált részek finom ellentétét alkalmazó mű, amelyben egy ősi tisztaságú állat-szimbolika kap hangot. Ezt a stílust ébresztgeti a gyönyörű kékeszöld kőből csiszolt, Salamis című harcosfej, s ennek a stílusnak áttétele az artemisioni isten arcát idéző (nem másoló!) Orfeusz is.

A Nő medalionnal nemes arányai ugyancsak a klasszikus örökséget használják fel, érdekes stilizálása azonban — az, hogy az arc vonásait csaknem elmossa, a nyakban függő Arany János-érmet viszont mívesen kifaragja — újabb műveire utal. Néhány éve ugyanis Borsos művészete finoman, de érezhetően változott: egyszerűsíti, sommázza a figurákat, az arcokat is kevesebb részletezéssel mintázza, formaadását céltudatosabban állítja mondanivalója szolgálatába. Így művei szinte koncentrált kifejezői lesznek egy-egy összetett, sokrétű, de világosan érezhető gondolatnak vagy érzésnek. A Csillagnéző például, amelynek mozgalmasság nélküli, nemesen keskeny arca, csak a fölfelé tekintést hangsúlyozó anatómiája valami átszellemült líraiság költői megszólaltatása. Ellenpontja, a mellette levő Napbanéző tömbszerű fejével, vaskosan kedves, kerek arcával a paraszti erejű nőiesség. Ugyanez a sommázás jellemzi Canticus canticorum című kettős fejét, amely mindössze egy trapezoidformával jelzi a férfit, s egy ovállal a nőt, s amely az idézett Énekek énekének egyetlen, de leglényegesebb mozzanatát ragadta meg: a férfi és a nő összetartozását.

Ezekkel jellemezhetjük a kiállítás talán minden alkotás fölé emelkedő két művét, a Vénusz születését és a Fiatal párkát is. Az előbbi torzó — egy erőteljesen kidomborodó női csípő, s egy karcsú derék részlete —, csak a legszebb, a görög költészetben legtöbbször megénekelt női szimbólumot ábrázolja úgy, hogy a tompor kidomborodásával, a derék fölfelé törő karcsúságával, a könnyedén odavetett, finom ritmusú ágyékkendővel (és nem utolsósorban rózsaszínnel erezett gyönyörű fehér márvány anyagával) tökéletesen szólaltatja meg az antik szerelem szellemi-érzéki egyensúlyát.

A Fiatal párka ugyanilyen költői nyugodtsággal hirdet egy ellentétes érzelmi-gondolati tartalmat: a megnyugvással fogadott halált. Itt is — mint mindig —, az anyagból indult ki a szobrász, szurokfekete, fényes kőzetből, amelynek sima játékai, zeneszóra hajlítgatott szelíd felületei tompítják a néger plasztikára emlékeztető, tömbszerű kompozíció erejét, s az anyag önmagában is komor fekete színét.

Tulajdonképpen a kiállítás minden darabja külön méltatást érdemelne, gondolatgazdag portréiról, könnyed grafikáiról sem szóltunk még. De talán az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy Borsos Miklós (néhány szükséges műhelymunkától, ujjgyakorlattól eltekintve), az egyszerűsítést sem abszolutizálja, nem megy el a puszta dekorativitásig, vagy a megfejthetetlenségig. S kitűnik az is, hogy újabb kiállítása ismét jelentős állomása nagyszerű művészetének.

 

JEGYZETEK KIÁLLÍTÁSOKRÓL. VILT TIBOR, BORSOS MIKLÓS.

Népszabadság 1965. július 15. 8. old.

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

January 22, 2020

December 25, 2019

December 10, 2019

November 27, 2019

November 13, 2019

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com