KOLIBRIPIKTÚRA

2017/05/01

Szégyent hoztak Prohászka Ottokár fejére. Nem mintha a kurátori bevezető nem felelne meg a püspök-hitszónok nézeteinek, netán opponálná őket, de a szövege főfalon-katalógusban olyan színvonalú, amilyet a főpásztor az egyházmegye legvidékibb káplánjától sem tűrt volna el.

 

     Mindez Fehérváron, a Prohászka emléktemplomtól néhány saroknyira. Tóth Norbert bevezetője együgyű, zavaros, és az amatörizmus agresszivitása jellemzi. „Mi magyarok Mária Országában [csupa nagybetű] az ősi seregekkel megerősítve” fordulunk elő benne, s hála kivételes helyzetünknek, „a fenevad tombolását megállíthatjuk”. Nem babra megy a játék, mert „a fenevadat kiszolgáló, névtelen globális pénzhatalom világuralma a küszöbön áll.” Amikor pedig világuralomra jut (vagy jutott? – ez nem eléggé világos) „az ateizmus világnézetté válik, a titkos társaságok a vallás leváltására és megsemmisítésére törekednek”, és nem kevésbé apokaliptikus, hogy „a szépséget száműzik a művészetből egy soha meg nem valósuló modernizmus nevében”.

         Hát, a Kultúra és terror szerzője ezerkilencszáz-tizennyolcban nem ezen a színvonalon érvelt. És ha bárki arra gondolna, hogy könnyű önkényes interpretálással nevetségessé tenni bármely emelkedett szöveget is (egyébként: tényleg könnyű), lássa a kurátori nívó minősítését magában a kiállításban.

           Amelynek a címe A döntés, mert megalkotója szerint a néző feladata – még mindig egy idézet – „Dönteni a szépség, jóság, igazság, szentség vagy a megalkuvásokba kényszerítő vétkek és bűnök kísértése között .”  

         Az utóbbit, a kárhozatosat – ezt könnyen elintézhetjük – Párkányi Raab Péter szobrász óriásfotói képviselik. A fenevad hatvanhat álarca hatvanhat manipulált busó fotográfia, amelyeken hol az álarcot, hol a subát, hol csak az ajkakat színezték vörösre, és amelyek szarvakkal és vicsorgással fölszerelve sem indítanak sem a bűnbánatra, sem a penitenciára. Hogyan is tehetnék, a busójáráshoz sokkal evilágibb képzetek tapadnak; Párkányi Raab kombinációi éppen csak nem nevetségesek a feketével borított, színpadiasan világított térben.

         Maradna Somogyi Győző művészete, mint szépség, jóság, igazság, szentség.

         Még inkább: mint alkalmazott festészet. Somogyiról köztudott, hogy amióta odahagyta súlyos, fekete-fehér litográfiáját, az erdélyi tájban a komisz parasztéletet, Galíciában a fájdalmas zsidó groteszket, elgyötört munkásban a torzult monumentalitást – egyszóval, amióta nem műveli egyszervolt, szociálisan is, képileg is nagyszerű művészetét, azóta illusztrál. Mindegy, hogy balatoni hajózást, Árpád-házi szenteket, vagy magyar hősök arcképcsarnokát, mindegy, hogy sajátos temperatechnikája révén vásznai dekoratívak, a lényegüket tekintve nem mások, mint kifestett didaktikus rajzok.

        

         Mint ilyenek, felettébb ismeretterjesztők. A késői Somogyi nemcsak érzelmileg kötelezte el magát a nemzeti múlt, benne a hazai katolikus múlt mellett, hanem alapos tanulmányokat végzett e múlt hiteles ábrázolásához. Kétség nem férhet hozzá, hogy vásznain Kemény Simon pajzsa, Ozorai Pipo páncélja autentikus, hogy Simonyi óbester sapkarózsája, báró Fejérváry Géza Mária Terézia-rendje és vitéz nagybányai Horthy Miklós epolettje teljesen megfelel a korabeli előírásoknak.

Ennyi a szellemi plusz: az ismeretterjesztés. Somogyi király-, hadvezér- és szentábrázolásai nem többek és nem kevesebbek, mint az egykor volt Kolibri Könyvek szemléltető rajzai. Ezek a formára is tetszetős egykori könyvecskék kisebb gyerekeknek tanították részletes, színes ábrákon a régi fegyvereket, az oldtájmereket, a viselettörténetet, nem kevesebb didaktikus sikerrel.

         Hogy miként lenne ebből a fenevad legyőzője, A döntés szakrális tárgya, azt persze nem tudjuk eldönteni.

     Somogyi Győző: Magyar hősök arcképcsarnoka; részlet. Forrás: http://www.adontes.hu/

 

         Utóirat: tudjuk viszont, hogy miként kerülhetett ez a nemzeti-szakrális handabandával leöntött műkereskedelmi aktus a fehérvári Csók István Képtárba, ötven év nagy, merész és történelmi súlyú kiállításainak helyére. Éppen egy esztendeje kongatta meg a sajtó a vészharangot (lásd Archívum) , látva, hogy a városvezetés egyetlen festőkomisszárra ruházta az addig legendás fehérvári művészeti élet irányítását. A művészettörténész szakma rémálmokat vizionált. A rémálmok beteljesedtek.

 

 A döntés. Csók István Képtár, 2017. május 20-ig

 

PRINT  VÁLTOZAT:  NÉPSZAVA, 2017. MÁJUS 4., 11. OLD.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

December 25, 2019

December 10, 2019

November 27, 2019

November 13, 2019

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com