ÚJVAD ŐSZIKÉK

Akárhogy is: Baselitz képei szépek. A 6 tábla – női akt paneljein mélyből derengenek a már-már romantikus kékek, időnként heves komplementereket alkotva izzó vörösökkel és harsány sárgákkal, a zöld-sárga hátterű Krisztus-ábrázoláson túlvilágian zöldeskék a bal lator feje, és az Először, kérem szépen címet kapott vásznon az olajjal festett akvarellszínek bravúrja tanulmányozható.

Mindez egy olyan festő kiállításán, akit lázadónak, tagadónak, a hagyományrombolók egyik példaképének ismert meg a világ. És aki – szögezzük le mindjárt – az is. Az NDK-ban született-nevelkedett, Nyugat-Berlinben pályát kezdett Georg Baselitz egyszerre volt elődje és társalkotója annak a (nyugat-) német posztmodern irányzatnak, amely az addigra üresnek minősített koncept art ellenében újra figuratív, sőt szenvedélyesen ábrázoló művészetet vallott a magáénak. Németországban a hagyomány jegyében a német expresszionizmus megidézését tisztelettel és teljes tiszteletlenséggel.

Baselitz már a hatvanas években megszolgálta, hogy a nyolcvanasokban az Új Vadak (Neue Wilde) mintaképe legyen. Korai, itt nem látható művei brutalitással és agresszióval szolgáltak a koncept szenzitív közegének. Gorombán festett, csúf színű vásznai a festői bárdolatlanság mellett önkielégítéssel foglalatoskodó férfiakkal és hasonlóval gyanúsítható nőfigurákkal érdemelték ki a (többek között ügyészi-bírói) figyelmet, s ha nem, akkor is fejjel lefelé pózban ábrázoltak emberpárt, kiábrándult nőt, szakférfiút és szakmatársat.

Ha meggondoljuk, az érett Baselitznek már rég nincs szüksége erre a védjeggyé lett gesztusra.

Minden mozdulata enélkül is groteszk, minden ábrázolása tragikus, komikus, leginkább pátoszosan

tragikomikus, képeinek lényegét nem a pozíció, hanem szín és forma hordozza. A Krisztus kigúnyolásán az élő-finom rózsaszín testárnyalat, amely már-már pasztelles tapintattal vetül a háborgó koloritú háttérre, a durva vörössel felrakott erogén foltok, amelyek a Lány visszafelé II. bujaságát is, kiszolgáltatottságát is érzékeltetik, az E. L. K. figurájának alig sárga kézfeje, amely így tudja idézni-megtisztelni a nagy expresszionista előd, Kirchner világát.

Baselitz orosz sorozata is ezért egyedülálló. Éppen elég konkrét tapasztalatunk van arról, milyen könnyű ma kockázat nélkül persziflálni a szovjet szocreált, vizuálisan heherészni a bornírt műveken. Baselitz nemesebben áll bosszút NDK-s gyerekkoráért, az iskolafolyosók reprodukciókkal előadott képi kötelezőjéért. Parafrázisai szellemi-festői teljesítmények, a szarkasztikus gondolat látszólag gondatlan, ám annál kifinomultabb megfogalmazásai. Lenin meg a parasztküldöttek értelmezésén az enteriőr, meg az eredetiben három küldött olyan csorgatott kuszaságban, színes esetlegességben keveredik el, amely már-már Jackson Pollockhoz volna mérhető. Az üzbég paradicsom-betakarítást feldolgozó vászon olaj matériája ellenére távol-keleti ecsetrajzok finomságát idézi, nem kevésbé a Festett tábornok színpompás, könnyed optimizmusa, és hasonló formai telitalálat élteti a G-fej faszobrát.

Sajnos, az anyagi-technikai áttűnés, a szánt virtualitás nem ilyen sikeres a plasztikákban. A korábbi Baselitz-szobrok vésővel, baltával, ki tudja, láncfűrésszel formázott keményfa erőszakosságát, esetlegességét és a mindezek felett uralkodó szilárdságát a később bronzba öntött kópiák képtelenek megőrizni. Hiába a vágószerszám nyomok a cizellált férfi mellkasán és férfiasságán (Sing Sang Zero), hiába az olcsó olajfesték a szintén faragás-hatást keltő bakancsos lábszáron (Római üdvözlet), a távol lévő harsány, szabad szájú Baselitz-plasztikák erejét a bronzváltozat nem idéz fel. Csak – bronzzá lettek – kanonizálja.

A képkínálat csak késői, a címhez hűen emlékező-önértelmező, de korántsem ilyen emlékmű-jellegű. Bár örömmel vettük volna a fent megidézett és meg nem idézett korai és közbülső korszakok bemutatását, némi hiány- és felemásságérzetünket tompítja különleges helyzetünk, amelyben egy értéket teremtve értéket tagadó újexpresszionista sajátos őszikéit láttuk.

Georg Baselitz: Küldöttek Leninnél (Szerov), 1998.

Georg Baselitz: Paradicsomszüret (Zinaida Kovalevszkaja), 1999. Albertina, Bécs

Baselitz. Újrajátszott múlt. Magyar Nemzeti Galéria; 2017. július 2-ig.

PRINT: NÉPSZAVA 2017. ÁPRILIS 21., 13. OLD.