ÉLJEN A KIRÁLY!
Kezdhetjük gonoszul: „Mint valami gyászjelentést, fekete keretbe kellene foglalni azt a kritikát, amely hű képét adná a Műcsarnok holnap megnyíló kiállításának”. – Ezt Fülep Lajos írta kilencszázhatban az akkor még nem százhúsz, csupán tíz esztendős intézményről; nem először és nem utoljára.
De kezdjük inkább elismerőleg: a jubiláló kiállítóhely néhány ünnepi szöveget leszámítva nem a saját múltjával foglalkozik, hanem egy példásan nem intézménytörténeti kiállítást mutat be. Nem volna ugyan tanulság nélküli az előbbi sem a Fülep-kor tavaszi és téli kiállításaitól Hóman Nemzeti és Révai Magyar Képzőművészeti Kiállításaiig, meg utódaikig, a mostani nemzeti szalonokig, (lásd: archívum) ez a múzeumi rangú, történelmi súlyú rendezvény az igazán méltó. Sármány Parsons Ilona művében így nem kapott falat sem Balló, sem Éder, sem Knopp, sem Újváry Ignác, és más Fülep kárhoztatta festő sem a korból – vagy ha igen, mint Benczúr, Nádler, Stetka, egytől egyig a koridéző portrék festőjeként.
Makart, Hans: Vadászat a Níluson, 1876. Fotó: © Belvedere, Wien
Sármány Parsons historikus elkötelezettsége már itt, az első teremben meglepetést okoz. Úgy nyitja a monarchia festészetét bemutató válogatást, hogy felsorakoztatja azokat a notabilitásokat, akiknek fontos szerepük volt a kor piktúrájának alakításában. Nehéz volna kibogozni, hogy mekkora volt a kurucdac aránya és mekkora az osztályharcos engesztelhetetlenségé abban a máig tartó nonkonformizmusban, amely hagyományosan tudni sem akart Ferenc József műpártolásáról, pláne amatőrségéről, s miért nem tud a szakmán kívüli világ máig eleget a művészetet pártoló magyar kultuszminiszteterekről, Trefortról, Wlassicsról, Eötvösről.
A tudományos kurátor egyébként nem az elterjedt hierarchia szerint rangsorol stílusokat és korszakokat. Ez a másik újdonsága a koncepciójának. Nem a historizmusra naturalizmus, realizmusra plein air, impresszionizmusra szimbolizmus oly közkeletű menetrendjét tekinti mércének, a szokás szerint mind értékesebbnek tekintve a vizsgálóhoz mind közelebbi periódust, hanem igazi historikushoz méltóan taglalja és összefüggésükben mutatja be őket. A lengyel Matejko barokkos hazafi-önfeláldozását és Wágner Sándor szél tépte Izabella királynőjét, hogy a következő etapban Pataky László virrasztóinak lidérces fényözönével és Vallatásának finom párássága ellenére rettenetes életképével bizonyítsa a naturalizmus korbeli indokoltságát.
Sármány Parsons újdonsága, hogy végig modernségről beszél. Mind a képek, mind az általa írt kitűnő katalógus végre a helyén, a keleti Közép-Európában, és a maga korában láttatja azokat az áramlatokat, amelyek, igenis, itt és akkor adekvátak voltak. Csók áradó csipkefehérjei és alig rózsaszín szalagja az úrvacsora-képen, Mészöly még mindig nem eléggé felismert, rezgő lomb-poézise, Mednyánszky megfoghatatlan, erőteljes és mégis elmosódó, tünékeny, de mégis földhöz szögező piktúrája.
A főkurátor a háta mögött a lengyel Wyspiański és a cseh Preisler párás oldottságával, Paczka Kornélia nagyasszonyos Jászai Mari portréjával, az osztrák Auchentaller félszecessziójával kétségessé teszi azt a provinciális kisebbrendűséget – ő tapintatosabban csak érzéketlenségnek hívja – amely bő évszázada jajong, búsong és tesz szemrehányást. Amiatt, hogy a társadalomban, kultúrában, hagyományban eltérő régió egyébként a maga helyén és idején jól fungáló festészete nem lett francia plein air és nem lett vegytiszta impresszionizmus.
Ha ez volna a látszat: a kiállítás nem tudományos illusztráció. Az eleve változatos látványt olyan finomságok tetézik, mint a mocsaras táj témájának magyar-cseh-osztrák kamaragyűjteménye, mint a Vaszary nem éppen lassú stílusváltásait bemutató szeglet, mint a cseh, a magyar, a lengyel vallásos festészetet bemutató válogatás.
A nációk közös élménye. Amelyből kár, hogy kimaradt a bécsi szecesszió, a magyar és a prágai Nyolcak, az aktivisták és a hadifestészet. Éppúgy, mint az arcképcsarnokból azok „a gazdag zsidók”, akik nélkül, Ferenczy Károly szerint, soha nem lehetett volna képet eladni Pesten. Ilyen aranykort látunk; a címe szerint elsőnek tituláltat, amelyet persze sosem követtek más sorszámjegyűek. A késői néző már-már hajlamos az egykori uralkodói látogatások ünneplőivel együtt kiáltani, hogy éljen a király!
Matejko, Jan : Reytan, Lengyelország eleste , 1866. Fotó: © Andrzej Ring, Lech Sandzewicz
Wyspiański, Stanisław: A krakkói Planty park hajnalban, 1894. Fotó: © Laboratory Stock
Az első aranykor. Az Osztrák-Magyar Monarchia festészete és a Műcsarnok. Műcsarnok, 2017. március 12-ig.
Mentés
Mentés
Mentés
MentésMentés
Mentés
Mentés