KERÁMIÁBAN ELBESZÉLVE

A nagy triászból alighanem Gádort ismeri a legkevésbé a közönség. Gorka Gézáról többé-kevésbé tudja, hogy a népi-fazekas hagyományokból teremtett kerámiaművészetet, Kovács Margitról biztosan, hogy megvesztegető kerámiaszobrok alkotója, de Gádor Istvánnak nincs ilyen emblémája, mert nem volt egyetlen szabadalmazott korszaka.

A művész, aki egyik alapítója volt az addig nem létező magyar kerámiakultúrának, és háromnegyed évszázadon át meghatározója ugyanennek, nyughatatlanul és alkotóan követte ennek az évszázadnak a változásait és ajánlásait.

Az első tárlókban a Wiener Werkstätte korszak termését, vagy annak következményeit láthatjuk Óbudán. Szemben velük a harmincas évek népies-anekdotikus figuráit és csempéit, hogy bent, a nagyteremben elveszítsük az időhöz való igazodást az ötvenes évek meg a hatvanas-hetvenes évtized stilizált, félabsztrakt és egészen tasiszta mintái között.

Mellesleg, az évszázadban elveszni igen könnyű a Korona téren. A kereskedelmi múzeum gazdag kollekciót gyűjtött össze Gádor novemberi születésnapjára, galériák és gyűjtők tisztelegnek ezzel a 125. évfordulón, csakhogy a szépen rendezett együttesben egyetlen felirat sem orientálja a látogatót. Sem cím, sem datálás, technika még kevésbé; ilyenre mondja a múzeumi rosszmájúság, hogy kiömlesztették a látnivalót a közönség elé.

Ami az ugyancsak bizonytalanban tapogatódzó nem specialistának itt mégis bizonyos, az az úgy-ahogy elkülöníthető periódusok egységesen magas színvonala. A politikai emigráns Gádor tizenkilencben nem tanulónak ment a Wiener Werkstättébe. Alkotó részese az ottani art decónak, amely kerámiában a régészeti meg a korai görög korszakok törékeny frissességét, némi, távolról ismert konstruktivitást – kubizmust, meg letagadhatatlan, szívós szecessziót vegyít elképesztő korhangulatú művekben.

A huszonhatban visszajött Gádor mindezt hazahozta magával. Egy lószobrocska koragörög, védtelen-lírai formáját, egy stilizáló-kubizáló apró tehén játékos tömörségét, és mindazt a merész színvilágot és pajtáskodó, de nem bizalmaskodó humort, amely a bécsi műhelyt jellemezte.

Mindazt, amire egyelőre sem kereslet, sem érdeklődés nem volt a húszas-harmincas években Magyarországon. Gádor visszaemlékezései részletesen leírják azt a nyomorúságos helyzetet, amelyben még bemutató-forgalmazó galéria sem volt Budapesten, nemhogy vevő és megrendelő, hogy az alapító nagyoknak nemcsak a modern kerámiaművészetet, hanem a modern kerámiakultúrát-kereskedelmet is meg kellett teremteniük a semmiből.

Természetes tehát, hogy amikor a magyar középosztály és a magyar állam mégis kezdett érdeklődést mutatni ez iránt a művészet iránt, tárgyban, hangulatban az ők és az ő igényeihez kellett igazodni. Iparművészetet művelni fiókok és padlások számára nem lehet, a kerámiaművészet alkalmazott művészet, következésképp a megrendelő vagy a remélt megrendelő ízlése meghatározó. Minőségben szerencsére nem feltétlenül.

Mert ha a kerámia akkor megkívánt magyarsága és keresztény katolikus hite népnemzeti kedélyeskedésben és vidor pietizmusban jelent is meg, sem Gorkának, sem Gádornak, sem Kovács Margitnak nem írhatta elő a kor, hogy engedjen a mesterszínvonalból, a szakmai maximalizmusból.

Meglehet aztán, hogy Gádor pásztorfaragáson nevelkedett dombormintájú vázái, fényes-feketére mázazott meghökkentő madonnái nélkül nem így alakul negyvenöt utáni nagy korszaka. Ezt a haláláig, 1984-ig tartó periódust tagoltabbnak mutatná egy strukturáltabb időrend, ám az sem bontaná meg azt az ívet, amely negyven éven át emelkedett. Megszakítások nélkül; ha tetszik, összeillesztésekkel. Mert bizonyos, ha nem mutatja is a kiállítás, hogy az ötvenes évek elején vissza kellett térni a népművészeti ihletéshez (megrendelő), de az is bizonyos, hogy közben a mester nonfiguratív, vagy nem az, de absztraktnak minősülő plasztikákkal kísérletezett.

Megint csak: őrizve a kontinuitást, előkészítve a kiteljesedést. Köztudott, hogy a hatvanas években, amikor a makacsul szívósnak bizonyuló szocialista konzervativizmus még mindig nem adta fel a frontjait, az iparművészet volt az engedéllyel rendelkező közvetítő a világ és Magyarország, a kor és a magyar vizuális kultúra között. Gádor ekkor már régen élt ezzel a szabadsággal. Ha megnézzük táljait a nagyterem sarkában, ő nemcsak kubizáló városképekkel és nonfiguratívvá olvadt üvegdarabokkal függetlenítette magát a korlátoktól, de valóságos, tombolóan szép tasizmust is művelt ezzel a technikával, és Klee ármányos egyszerűségét is felidézte a kerámiatábláin.

Vigyázat: már csak azért sem epigonizálhatott, mert ha a fehér mázba beleég-beleolvad a vonal gyanánt belerakott rézlemez, ha a tál aljára dobott üvegdarabok égnek össze a mázzal és az agyaggal

absztrakcióvá, új minőség keletkezik; materiális újdonság, amely esztétikai minőséggé lényegül.

Gádor mestere volt máznak, agyagnak, funkciónak, formának – egyszóval a kerámiának, de ennél tágabban szól az életműve. Azt is demonstrálja, hogy mikor mit kívánt vagy fogadott el a korszerűből, az egyetemesből, a keresztény-nemzetiből, esetleg a szocialista-nemzetiből a magyar középosztály és a magyar hatalom.

S minthogy ezt a megrendelői alkalmasságot végig alakította-provokálta újabb és újabb formákkal-gondolatokkal, kiállítása a magyar közízlés száz évének megemelt története is.

Forrás: kép és datálás: Kerámia & design.

(Gádor 125. Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 2017. január 29-ig.)