STRANDÉLET A BLAHA LUJZA TÉREN. Egy pártállami kultúrrovat történetéből, 1965-1985

2016/12/28

Kvatrocsenteszk! – mondta feddő hanglejtéssel MGP, és oktatólag felemelte a mutatóujját. Ez többször megtörtént kezdetben, és arra a vétkemre emlékeztetett, hogy első írásaimba bele-belecsúszott az egyetemi szemináriumi termek argója. Ilyesmi a Népszabadság kulturális rovatában 1965-ben nem volt szokásban. Nem a szerkesztő irtotta, nem a rovatvezető követelt meg tolvajnyelv nélkül is érvényesülő szakszerűséget, hanem, valahogy „a rovat” magától. MGP molnár ferenci nívón megszólaló, metsző és pokolian szórakoztató stílusa csak az egyik volt, és az első tagi élményem a rovatban a hangvételnek az a sokfélesége, amely akkor már a szakértelem felsőfokán volt egységes.

         Héra valamiképpen az orosz forradalmi demokraták értekező prózáját hozta magával, mintha Belinszkij, Csernisevszkij megfontoltan érvelő stílusát magyarította és időszerűsítette volna, ellentétben Tamás Istvánnal, aki az anekdotikus kedéllyel előadott fontos dolgok mikszáthi örökségével tette ugyanezt. Lózsy, mint csaknem kortárs, a magyar zenetörténeti irodalom nagy alakjainak türelmével interpretálta az interpretálni oly nehéz zenét, míg Komlós a keményebb publicisztikát tette még keményebbé, amikor későbbi hivatásának pesti humorával elegyítette.

         Pándi publicisztikája sosem távolodott el attól a higgadtan vagy indulattal érvelő tizenkilencedik századi prózanyelvtől, amelynek a professzora volt az egyetemen, és az E. Fehéré sem a szociáldemokrata hírlapi örökségtől – épp ezért ideje a szereplők hátterét is megismertetni.

 

Enumeráció

 

Tagnévsor 1965 és 1985 között, vázlatos háttérrel

Forrás:Wikipédia

 

E. Fehér Pál (1936 – 2013): igen erős szociáldemokrata családi tradíció, következőleg bebörtönzött apa és kitelepítés az ötvenes évek elején; ötvennyolcban ELTE bölcsészdiploma, ugyanakkortól a Kisalföld kulturális rovatvezetője. 1960-tól a Kortárs, majd az Élet és Irodalom szerkesztőségében, 1968-tól rovatvezető-helyettes a Népszabadság kulturális rovatában, 1971-től 1990-ig rovatvezető, a szerkesztőbizottság tagja. 1972-től a Kritika munkatársa, hetvenöttől a Szovjet Irodalom főszerkesztő-helyettese, ’89 – ’90-ben főszerkesztője. (Szakterület: magyar, kelet- és kelet-közép-európai irodalom, nemzetiségi politika, történelem.)

 

Havas Ervin (1929 – 1985): munkáskörnyezet, kiemelés a negyvenes évek végén, honvédtiszt, 1953-ban középiskolai tanári diploma. Költő, 1953-tól a Néphadsereg című napilap (később hetilap) munkatársa, majd irodalmi és művészeti rovatvezetője. Leszerelés után, 1961-től a rovat, közben több turnusban a vidéki tudósítói rovat munkatársa. (Közművelődés, kül- és belföldi kulturális tudósítások.)

 

Forrás: Wikipédia

 

Héra Zoltán (1929 – 1987): Vas megyei uradalmi gépész család, szombathelyi gimnázium majd népi kollégium; az első szovjet ösztöndíjas csoport tagja (1949-53), a szverdlovszki egyetem nyelv- és irodalom szakán végez. A lap és a rovat munkatársa 1953-tól. (Szépirodalom, esztétika, művészetpolitika.)

 

Fotó: Mezey Béla

 

Lózsy János (1908 – 1997): doyen, tanulmányok a Nemzeti Zenedében és színházi források szerint Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában (erről nem tudtunk). 1942 és 1944 között a Magyar Dal, 1961 és 1970 között a Magyar Zene szerkesztője, 1945-től a lap munkatársa, hosszú ideig rovatvezető helyettes. (Zene- és operakritika.)

 

Forrás: Fidelio.hu

 

Molnár Gál Péter, azaz MGP (1936 – 2011): erős szociáldemokrata családi tradíció, gyerekkortól színházi beavatottság. Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szak 1961, ekkortól a lap és a rovat munkatársa. (Színház.)

 

Sarkadi László (1931 – 1998; halálának évét utólag megkaptam): hajdúsági zsellércsalád, a negyvenes évek elején az Országos Magyar Tehetségmentés révén debreceni kollégium, a háború után Esze Tamás Népi Kollégium. Bölcsészkar, pedagógia szak, a Népszabadság előtt a Munka és Iskola szerkesztője. (Pedagógia.)

 

Tamás István (? -?): vidéki középpolgári család, székesfehérvári ciszterci gimnázium; Sztálinvárosi Hírlap, majd Magyar Nemzet; Komlós hívja át. (Kulturális tudósítás, riportázs.)

 

Tóth László (? – ?) népi kollégium, ELTE pedagógia szak; Sarkadi elődje, távozása után a Köznevelés főszerkesztője. (Pedagógia.)

 

Kor szerint is a végén: Rózsa Gyula (1941): vidéki pedagóguscsalád, Eötvös Kollégium, ELTE művészettörténet – magyar szak 1964; megelőző nyári gyakorlatok után ekkortól a Népszabadság információs rovatának munkatársa, képzőművészeti kritikákat ír a Kortársnak és az Élet és Irodalomnak. 1965-től a kulturális rovat beltagja, 1985-ben távozik az Iparművészeti Múzeum élére. (Képzőművészet.)

 

A vezérkar

 

         Erős gárdával nem nehéz jó rovatot csinálni, mondták a korabeli drukkerek elismerően és az ellendrukkerek kellő irigységgel, és ez kikezdhetetlen igazságnak bizonyult. Nehéz legfeljebb erős gárdát összeszervezni, és különösképp nem volt ez könnyű a hatvanas évek elején. A munkát, a kulturális rovat kvalitásait évtizedekre meglapozó személyi és minőségi megújítást egészében Komlós János végezte el; más kérdés, hogy minden őt követő, alább ugyancsak enumerált rovatvezetőnek a felkészültsége, az intellektusa és az ambíciója ezt a nívót végig karbantartotta és gyarapította.

        

 

Komlós, akinek a műveltségét a vélt és valóságos múltján ítélkezők, rendkívüli intellektusát a legszélsőségesebb ellenségei sem vonják kétségbe, ebben is alkotott. Hatvanötben, amikor a rovatba kerültem, már nem sok információ maradt arról, hogy hatvankettőtől milyen tapintattal vagy tapintatlanul szabadult meg oda nem való emberektől, és miként vonzott a rovathoz alkalmas erőket. (Egyszer s mindenkorra megjegyzendő: pénzzel aligha. A beosztott munkatársak fizetése a Népszabadságnál végig, a rendszer megszűnéséig jóval kevesebb volt, mint a többi országos napilapnál; ennek bizonyos házon belüli bérezési aránytalanság volt az oka és a mindenkori biztosítéka.) – Tény, hogy hatvanötre a szakterületéhez értő, e hozzáértést érvényesíteni tudó, harmincas éveiben lévő belső munkatársakkal állt fel a rovat, amelynek munkáját egy akkorra szintén kiválasztott, ragyogó külsős szerzőgárda erősítette.

 

A tradíció megalapozója és az azt fenntartó rovatvezetők:

 

Forrás: Fortepan

 

 Komlós János (1922 – 1980): pesti kispolgári család, zsidó gimnázium, 1941-től Rabbiképző Intézet, egyidejűleg Pázmány Péter Tudományegyetem, klasszika-filológia. Munkaszolgálat, szökés, illegalitás. 1945 – 1953: az Államvédelmi Hatóság tisztje, utána szakfordító, egyszersmind irodalmi lapok alkalmi szerzője. 1957-től a rádió szerkesztője, 1958-től a Magyar Nemzet kulturális rovatát vezeti. 1962-től a Népszabadság rovatvezetője, közben rádió- és televíziós konferanszié, mind népszerűbb humorista, kabaré- és filmszerző. 1967-ben távozik az általa alapított Mikroszkóp Színpad élére.

 

Forrás: OSZK MEK

 

Pándi Pál (eredetileg Kardos) (1926 – 1987): Debreceni hiperértelmiségi család, koncentrációs tábor, 1945: magyar – német szak a budapesti bölcsészkaron, Eötvös Kollégium. 1949-től egyetemi oktató, 1967-től tanszékvezető professzor az ELTE reformkori irodalomtörténeti tanszékén. 1955-ben a Szabad Nép kulturális rovatát szerkeszti, 1956-ban a Népszabadság névadója. Egyetemi-tudományos munkája mellett 1967-71 között rovatvezető és szerkesztőbizottsági tag; a Kritika új folyamának alapító főszerkesztőjeként távozik.

 

E. Fehér Pál: lásd fent; 1971-től rovatvezető.

 

Nem rovatvezető, de a rovat életének és munkájának főszerkesztő-helyettesként meghatározója:

 

Fotó: Kristian Bissuti

 

Rényi Péter (1920 – 2002): nagypolgári család nagypolgári kultúrával, 1934-ig Hamburgban él, történetesen Helmut Schmidt iskolatársa, itthon érettségi a Bleyer Jakab német gimnáziumban. A numerus clausus feltételei között nyomdásztanonc, majd -segéd Kner Imre mellett, 1942-től munkaszolgálat. 1944-ben megszökik, részt vesz az illegális kommunista mozgalomban. 1945-től párttag, agitációs grafikus,1954-től a Szabad Nép munkatársa, 1956-tól ’88-ig a Népszabadság főszerkesztő-helyettese. 1963-tól a Filmművészeti Tanács elnöke, 1967-től az irodalomtudomány kandidátusa.

 

 

A körülmények

 

         A Komlós-éra kialakulása azonos a hatvanas évekkel. Azzal a szerencsére véget sosem ért évtizeddel, amely a magyar szellemi és művészeti élet egyik legtermékenyebb korszaka volt a huszadik században. Ennek a visszaemlékezéseket szaporító visszaemlékezésnek nem ambíciója, merthogy nem kompetenciája a részletes és hiteles korrajz, ha szükséges a történeti háttér megértése a rovatmunka megértéséhez, márpedig szükséges, kénytelenek leszünk megint megelégedni vázlatvonásokkal.

         Az évtized a konszolidáció ideje, nem függetlenül a politikaitól, a szellemi életben is. Az irodalomban a bebörtönzött és még korábban mellőzött írók visszatérte, a műfordítói és kiadói munka kikerülése a hosszú háziőrizetből, következésképp a modern és kortárs világirodalom beözönlése. A színházakban Brecht, egyszersmind a brechti dramaturgia, majd az amerikai dráma és az angolszász színjátszás felfedezése. A magyar musical és új magyar operák megszületése, a filmművészetben Jancsó, Makk évente, sőt évente kétszer ismétlődő premierjei. A képzőművészetben (a sorban legutoljára) az ötvenes évek hatásának elerőtlenedése, a Tavaszi Tárlat keltette mesterséges hisztéria elülte.

 

Külső - belső erők

 

Röviden: a munka napról napra nőtt, és a feltétlenül pozitív folyamatok sosem zajlottak le ellentmondások, megtorpanások, viták, sőt háborúk nélkül. Következésképp a feladatok elvégzésének nélkülözhetetlen részese volt az a már említett, kiváló külső szerzőgárda, akiket nem kevésbé céltudatosan sikerült a rovatvezetésnek kiválasztania, és akiket csupán főmunkahelyük különböztetett meg, mert nem kevesebb igényességgel és felelősséggel vettek részt a rovatmunkában.

Külső munkatársak, akik heti-havi rendszerességgel jelentek meg a rovat hasábjain:

  • Breuer János (1932 – 2016): Zeneakadémia, zenetudományi szak; 1961-től a Magyar Zene szerkesztője, majd 1966-ig felelős szerkesztője; zenekritika.

  • Falus Róbert (1925 – 1983): 1945 – 50: budapesti bölcsészkar latin – görög szak, Eötvös Kollégium; a Görög Nyelv és Irodalom Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára; könyvszemle.

  • Gyertyán Ervin: (1925 – 2011): 1947 – 49: párizsi egyetem, 1950 – 56: a Népszava munkatársa, majd rovatvezetője, 1958 – 75: a Filmvilág rovatvezetője, majd a Magyar Filmtudományi Intézet főmunkatársa, később a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének alelnöke; filmkritika

  • Hegedűs Zoltán (1912 – 1989): Baumgarten-díjas költő, író, a Színház és Filmművészet, majd a Filmvilág szerkesztője; filmkritika.

  • Jovánovics Miklós (1932 – 2002): 1951 – 56: szovjet ösztöndíj, Gorkij, majd Lomonoszov egyetem, filológia, esztétika; 1956-tól a Magyar Nemzet, 1957-től az Élet és Irodalom munkatársa, majd főszerkesztője, 1968 – 74: az Új Írás főszerkesztője; tévékritika.

  • Koltai Tamás (1942 – 2015): az ELTE bölcsészkara után a Madách Színház, majd a Pannónia Filmstúdió dramaturgja, 1968 – 87 között a Színház című folyóirat munkatársa, később főszerkesztője; színikritika.

  • Létai Vera (1935): Színművészeti Főiskola dramaturg szak, a Filmvilág szerkesztője majd főszerkesztője; filmkritika.

  • P. Szűcs Julianna (1946): művészettörténész, abban az időben az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának munkatársa; képzőművészeti kritika.

  • Spiró György (1946): író, költő, irodalomtörténész, abban az időben a Magyar Rádió gyakornoka, majd a Corvina Kiadó szerkesztője; színházi kritika.

  • Székely András (1942 – 2012): művészet- és művelődéstörténész, abban az időben a Corvina Kiadó szerkesztője; képzőművészeti kritika.

 

A laptulajdonos

 

         Öregem, legalább időnként vegye tudomásul a laptulajdonos érdekeit – mondta nekem többször Aczél György, és feltehetőleg más rovattagoknak is mondta. A laptulajdonos érdekeit érvényesíteni azonban egyszerre volt nehéz is, meg könnyű is, ugyanazon okokból. Az újság a fejléce szerint a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja volt, és ez a kívülálló számára meglehetősen egyértelmű közlés volt. A kevésbé kívülálló számára azonban aligha, és az idők teltével mind kevésbé lett az. Az utóbb slampos diktatúrának elnevezett egypártrendszer elhanyagoltságának fő oka ugyanis mindinkább az volt, hogy az az egy párt legalább kettő, ha nem három lett.

         Tisztább, a nagypolitikából hozott példa. A Népszabadság munkatársai hosszú éveken át élvezhették (akiknek a bőrükre ment, szenvedhették) azt a rendkívüli helyzetet, hogy négy főszerkesztő-helyettesük közül kettő nem beszél egymással. Ugyanabban a szerkesztőbizottságban ültek, ugyanúgy váltották egymást a napi szerkesztésben, mi több, egy közös titkárnőjük volt a külön-külön rezidenciájukat összekötő középső titkársági szobában, és sem köszönő, sem beszélő viszonyban nem voltak. Az ok színtisztán nagypolitikai volt: egyikük az akkori belső harcok során új mechanizmus (egyszerűsítsünk: Nyers- és Fock-) párti volt, a másik a kérlelhetetlen munkásvonal (egyszerűsítsünk: Biszku-Gáspár vonal) meggyőződéses képviselője.

         Ne bocsátkozzunk most annak taglalásába, hogy miként volt kölcsönhatásban a legfelső vezetés hasadása a lapvezetés hasadásával, miként erősítették egymást kölcsönösen, és miként csattant mindez a közvetlenül érintett munkatársak, a magától értetődően szintén kettéhasadt gazdaságpolitikai rovat hátán. Legyen ez elég szemléltetésnek ahhoz, hogy miként volt sziklaszilárd az az egyetlen párt.

A József körúti homlokzat. Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény

        

És ennek következtében a párt vezetése alatt az intézményrendszer. Ez utóbbinak a zavartságát, azt, hogy miként működik, természetesen korábban is ismertem, de azt, hogy mennyire nincs monolit képzőművészet-politika, illetve, hogy több van a kelleténél, azt 1968 júniusában végképp be kellett látnom. A történet azzal kezdődik, hogy az az év áprilisában megnyílt XI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás annyira zavaros, kontraszelektív és igazságtalan volt, hogy mélyen rászolgált Vitányi Iván nekünk adott cikkére. Vitányi cikke ugyanis a megelőző, meg az akkori tapasztalat alapján már a címében hiányolta a „Visszautasítottak és nem jelentkezők kiállítását”, magyarán, megírta, hogy évtizedes gyakorlat az, hogy a karakteres, értékes művészeket rendszerszerűen kizsűrizik ebből a szürke masszából, következésképp ők már régóta nem is küldenek műveket.

         Pándi elolvastatta a kéziratot, és megkérdezte, szerintem érdemes-e közölni. Megmondtam, hogy ebből hatalmas botrány lesz, de nagyon érdemes, úgyszólván nélkülözhetetlen írás, és megmagyaráztam, miért. A képzőművészet gyakorlati irányítását (magyarán: a pénz-, kiállítóhely- és munkaelosztást) még hatvannyolcban is olyan klikkek és érdekszövetségek tartják a kezükben, amelyek egyfelől széküket szorongató inkompetens hivatalnokokból, másfelől ebből hasznot húzó művészekből állnak. Az egyik komponens nem ért a művészethez, és ezt maga is tudván, középszerű művészekre támaszkodva próbálja igazolni döntéseinek szakmaiságát, sőt, politikai megbízhatóságát, a másik fél meg ellenszolgáltatásként politikai ajánlólevelet, hatalmat és javakkal járó hivatalos elismerést kap. A cikk megjelenésének napján délben Pándi azzal fogadott, hogy Aczél tombol, kora reggel már telefonált, jobb, ha bemegyünk hozzá. Pándi időpontot kért, bementünk. Aczél György valóban tombolt, visszaverte minden érvünket, hallani sem akarta a magyarázatunkat, már nemcsak Pándi, én is tudtam, hogy az ilyen találkozások így szoktak kezdődni. Aztán, ahogy telt az idő, a központi bizottság titkára, a politikai bizottság tagja fokozatosan lehiggadt, bár – erre is számítottunk – egyelőre így sem fogadta el azt, amit mondtunk. Mindenesetre békülése jeléül felemelt egy vaskos dossziét, mondván, „én azért készültem Rózsából!”

         Az irattartóban azok a kivágott cikkeim voltak – nevezzük denunciációnak – amelyeket a különböző képzőművészeti hivatalok vezetői piros golyóstollal alá-aláhúzva küldtek a legfőbb főnöknek bepanaszolás gyanánt, de az esetből semmiképp sem keveredhet ki egyike a ma oly népszerű mártírtörténeteknek. Nem lettem áldozata annak a gyakorlatnak, amelynek során Aczél feltehetően naponta több tucat embert kellett, hogy személyesen betiltson (ennyire engednek következtetni a mai visszaemlékezések). Azaz, a ma rangot adó legfelsőbb megtorlás helyett csak azt a helyzetet kívántam ábrázolni, amelyben a párt társadalmi vezető szerepe éppen, hogy nagyon is érvényesült: az ellentmondásokat, az egység hiányát, a következetlenséget töretlenül ruházta át az intézményrendszerre.

         Külön művészetpolitikája volt az alárendelt hivataloknak, lektorátusnak, művészeti alapnak, de lehetett külön-külön (képzőművészeti, színházi, zenei, sőt táncpolitikája) egy-egy megyének, épp ez volt a szép, bár nem mindig kellemes a rovatmunkában. Az utóbbiak, a megyék többsége a testvéri szocialista államok többségével együtt fenekedő ellensége volt az aczéli kultúrpolitikának, a veszélyeket azonban a Népszabadságnál – könnyen hirdethettük az igazságot – a fejünk fölül általában elhárították.

 

A lapvezetés mint a laptulajdonos képviselője

 

Bizonyára a szovjet példából vette át a magyar párt azt az áldani való szabályt, hogy a pártlap főszerkesztője részt vesz a politikai bizottság ülésein. A lap történetében többször is előfordult, hogy a főszerkesztő maga is a teljes jogú tagja volt ennek a legfelső grémiumnak, de a szerkesztőségi munka szempontjából már az is elegendőnek bizonyult, hogy a nem pb-tag főszerkesztő szavazati jog nélkül jelen volt az üléseken. Ez egyfelől azzal a haszonnal járt, hogy a főszerkesztő, s ha kellett, közvetítésével a szerkesztőség közvetlenül szerezhette meg a pártállami szisztémában nem megszerezhető vagy bonyolultan megszerezhető, ám annál nélkülözhetetlenebb információkat. Másrészt a politikai bizottsági jelenlét azzal járt, hogy a főszerkesztőt, következésképp a lapját megóvta az alacsonyabb pártközponti instanciák zaklatásaitól. Míg a többi lap vezetője ki volt szolgáltatva az agitációs és propaganda osztály rendszeres heti értékelésének, azaz kritikájának és számonkérésének, a Népszabadságot, ha képviselője ott volt is az értekezleten, az ilyen inzultus jobbára kikerülte.

A kulturális rovatban szakmai meggyőződés szerint írni tehát nem volt hősiesség, nem volt kockázatos. Már csak azért sem, mert a rovat végig igen keveset érzékelt a felső pártvezetés meg a lapvezetés – finoman fogalmazva – pluralizmusából, mondhatni, megengedhette magának, hogy messziről nézze a belharcokat. Ez is –most már maradjunk az eufémizmusnál – a pluralizmus következménye volt. Ha voltak is – mert voltak – felháborodások házon belül egy-egy cikk, kivált kritika után, a vihar szokásjogok miatt hamar elült, vagy ki sem tört. Mindenki tudomásul vette azt a tényt, hogy a kultúra (akárcsak a külpolitika) a lapvezetésben Rényi Péter szakterülete, továbbá azoknak a szerkesztőbizottsági tagoknak a kompetenciáját sem volt szokás kétségbe vonni, akik rovatvezetőként Rényi mögött és a rovat előtt álltak.

Hogy ebben a fegyelmezett tudomásulvételben mekkora szerepe volt a személyes kisebbrendűségi érzésnek, (mondhatnánk szebben: a kultúra iránti túlzott tiszteletnek), és mekkora Aczél György párthierarchiabeli, meg informális politikai súlyának, azt nehéz volna eldönteni. Azt azonban tényként ismerte végig mindenki, hogy a Népszabadság kultúrapolitikája azonos az aczéli kultúrpoltikával. Hogy Rényi Péter és Komlós János, Rényi Péter és Pándi Pál, Rényi Péter és E. Fehér Pál nemcsak tudatosan szolgálja, hanem óhatatlanul alakítja is azt a művészetpolitikát, amely a szocialista és nem szocialista örökségre alapozva kíván szabad (viszonylag szabad), inspiráló (lehetőleg inspiráló), következetes (meg-megtorpanva is következetes) lenni a létező szocializmus körülményei között.

Nem kiszolgálás volt ez, hanem szolgálat, és kényelmes stallum helyett végig aktivitást kínált. Ha a megyékben (az akkor valóban elsőtitkári kiskirályság megyékben) úgy kezdték ki a gyanús, liberális, pesti kultúrpolitikát, hogy betiltották, dezavuálták, megfenyegették a szellemében született helyi produkciót, a Népszabadság munkatársa küldés nélkül is igyekezett menteni a helyzetet egy-egy színházi kritikával, kiállítási tudósítással, kulturális riporttal. Ha a legfelső szintér harcai odáig jutottak, hogy a „munkáskultúrának”, a „proletárművészetnek”, egyszersmind a „nemzeti elkötelezettségnek” külön táborai és szócsövei szerveződtek erős pártfogoltsággal, a Népszabadság szállt vitába azzal a Népszavával, amely lapítva, de támadta balról a Népszabadságot.

Egyszer majd tudomásul kell vennie minden bírálónak és ítélkezőnek, hogy mindaz, ami a szocializmus idején itthon történt, nem semleges térben történt, a magyar rendszer semmiben nem volt autark. Az aczéli politika szuverenitását a fent vázlatosan jelzett belső ellenfeleken kívül egy egész szövetségi rendszer szegélyezte. A szocialista országok testvéri közössége ugyanis, élén a Szovjetunióval, csaknem kivétel nélkül bizalmatlanul, ha nem ellenségesen figyelte a magyar kultúra- és művészetpolitikát, amelyet egészében végéig revizionistának, liberálisnak, (Romániában irredentának is), tekintettek. Ebben a helyzetben a rovat többnyire offenzíven védekezett. Ha hatvannyolcban mindent betiltottak Csehszlovákiában, Fónod Zoltántól Peter Karvasig, Lőrincz Gyulától Rudolf Chmelig a szlovákiai szellemi élet már-már minden magyar és nem magyar reprezentánsa megfordult a rovatban, többnyire személyesen is. Ha újabb szorongatásokat kellett elszenvednie a romániai magyaroknak, kulcsszereplőik Balogh Edgártól Méliusz Józsefig, Hajdú Győzőtől Hervay Gizelláig rendre eltaláltak a Blaha Lujza térre.

Aczél nem veszélytelen sportot űzött abból, hogy az ígéretesen új, tehát odahaza deviánsként kezelt szovjet alkotókat Magyarországra meghívja, nyilvánosságot biztosítson a számukra, előkészítve a sikereiket. A Népszabadság kulturális rovata ebben nem követte a politikát, hanem jóval-jóval elébe ment. Hogy az orosz színházművészet Magyarországon kikeveredett a „nagy szovjet példa” hiteltelen státusából, hogy szakma és közönség kezdte megismerni, elhinni és érdeklődve figyelni az érthetetlen csodát, amely a moszkvai színpadokon történt, az egyebek közt MGP beszámolóinak volt köszönhető, amelyek rendre megelőzték Ljubimov, Tabakov, Tovsztonogov megjelenését Magyarországon.

E. Fehér elképesztő jártassága a kelet-közép-európai térségben, meg a követhetetlenül kiterjedt szovjet kapcsolatrendszere olykor rendkívüli tudósításokat szült. Hogy a még nem kanonizált Jevtusenko meg a kortársai ittjártakor interjúk és versfordítások jelentek meg, az természetes volt. Az a tudósítás már kevésbé, amelyet arról a Tatlin emlékkiállításról írhattam a művész halála után jó húsz évvel, (de félreállítása után negyvennel), amelyet úgy rendeztek meg, hogy a moszkvai értelmiség csak szájpropaganda révén értesülhetett róla. Amint arról a már-már családiasan szűk és félig sem hivatalos együttlétről is, amelyen az ötven éve felszámolt-elhallgatott VHUTEMASZ még élő tagjai találkoztak és emlékeztek, és amelyről Moszkvában kevesebbet tudtak, mint E. Fehér, azaz, az általa kiküldött a magyar tudósító.

 

Élet és halál ura

 

Ezzel a hatalommal Vajda Júlia és Jakovics József veje ruházott fel utólag a Beszélőben, nyilván teljesen függetlenül attól, hogy az említettek egyikét világéletemben amatőrnek, másikukat akarnok szürrealistának tartottam. Mindegy, a vád elhangzott és felhangzik rovattársaimmal szemben is; lássuk a tényeket.

A tény az, hogy a jelzett időben a Népszabadság kulturális rovatának egyetlen beosztott munkatársa sem volt tagja egyetlen művészetről, pláne művészek sorsáról döntő hatalmi szervezetnek sem. Nem lehetett egyfelől azért, mert – fentebb utaltam rá – ezek a hivatalok és bizottságok inkább ellenfélnek, semmint partnernek tekintették a szerintük partizánkodó, következésképp köreiket zavaró zsurnálkritikusokat. Másfelől, mert a vezetőkön kívül (lásd fent) a szóban forgók ilyen hatalmat nem akartak. Hivatásos véleményalkotók és véleményformálók lévén, valamennyien arra hagyatkoztak, hogy az érvelésüknek, és nem valamely intézkedésnek lesz befolyása az eseményekre. Hogy ez a reményük a befolyást illetően mérsékelt mennyiségű esetben vált valóra, azt akkor is tudták, de a csalódások sem csábítottak zsűror, lektor vagy egyéb döntnök szerepre – egy különösen kötött mechanizmusban a legkevésbé.

60-as évek, az EMKE aluljáró építésének idején. Forrás: Veke.hu

 

Hogy aztán ez a véleményalkotás és véleményformálás mennyire lehetett szabad a korszakban, erre a látszólag kényes kérdésre nem nehéz válaszolni. Sommásan: semennyire nem volt szabad. Proletárdiktatúrában fegyelem van, ha akármilyen fegyelem is, nemcsak egy pártintézmény, nemcsak egy pártlap munkatársára kötelezően. A szovjet minta szerint meghonosított, szovjet mintától végig függő diktatúrában különösen. És ha – a sajtószakmánál maradva – az ottani intézményes cenzúra nem működik is, helyette az öncenzúra annál kiterjedtebb.

Működött-e az öncenzúra a Népszabadság kulturális rovatában abban az időszakban? – A kérdés fölösleges; természetesen működött. Egyrészt tilos lett volna akár csak érinteni is a sarkköveket: szocializmus, szovjet szövetség, szovjet tökély, proletár internacionalizmus, megszüntetésre megérett kapitalizmus, szanktifikált Marx, Lenin. A feltételes mód pedig a hipotézis abszurditását jelzi: aki ilyen helyre ment dolgozni, az nem okvetlenül a rendszer megdöntésének titkos tervével ment oda; röviden, nem tartozott a manapság szaporodó próféták közé, akik már akkor látták és siettették a rezsim végét.

Amúgy az öncenzúra nem véleménytorzításban, nem is mindig elhallgatásban valósult meg. Szovjet vendégprodukciók esetén – amikor már kínosan feltűnő lett volna az hallgatás – kialakult technikát lehetett alkalmazni: a kiállítás-megnyitóról vagy kiállítás-enteriőrről képeket készített a kiváló fotórovat, bevezető szövegnek föléje került a távirati irodai közlemény – ennyi a jártas olvasót is tájékoztatta. (Film, színház, koncert esetén minderre nem volt szükség: a korszakban már remekművek, de legalább is méltatható művek érkeztek a Szovjetunióból.)

Aztán pedig volt – nevezzük így – reciprok öncenzúra is. Mert az az írástudó, aki kényes volt arra, hogy csak szellemi-kritikai döntéseket állítson elő, és az intézményi intézkedésekhez ne legyen köze, nem kevésbé ügyelt az erkölcsi eleganciájára mártírügyben. A gyakorlati művészetpolitikai elvtelensége és lompossága következtében az ország tele volt igazi és vélt üldözöttekkel, és ha a fent nevezett írástudó nem kívánt látszatra sem a perzekutorok közé keveredni, véleményét az esetleg negatív teljesítményről megtartotta magának. (Példa: a fent említett két életművel kapcsolatos meggyőződésemnek egyszer sem adtam hangot a rendszerváltozás előtti évtizedekben.)

Újabb kérdés mindezek után, hogy ilyen határok között mekkora működési tere maradt stílusnak és szakértelemnek, az említett véleménynyilvánításnak. Akkor jól látszott, ma távolság és jó-rosszhiszemű tájékozatlanság takarja, hogy volt, nem csekély. Egyfelől az ideológiák és frontok fent vázolt küzdelmeiben az újságírás mozgékonyabb alakulat volt, mint a politikai faktorok, és valóban képesség és felkészülés kérdése volt, hogy tudott-e élni ezzel a mobilitással. Másrészt az aczéli kultúrpolitikát belső és külső ellenzőin kívül időnként meg kellett védeni (lásd fent) magával Aczél Györggyel szemben is.

Az utóbbi állítás csupán a három t közelebbi megismeréséig tetszik abszurdnak. A mind felületesebben és mind egyoldalúbban elítélt magyar szisztéma lényege nemcsak akkor tárul majd fel, ha végre összevetik hatását és eredményeit azzal a táborbeli, s kivált a szovjet kultúrpolitikai gyakorlattal, amelyből hiányzott a középső t. Itthon a szisztéma rugalmasságát és rugalmatlanságát, rendszerszerűségét és következetlenségét, termékenyítő és szikkasztó hatását kitűnően mutatják azok a Népszabadság-kritikák, amelyek a fogalmak közötti lazító mozgást, a tiltott támogatott felé billentését és a támogatott értékeinek nem ritka kétségbevonását megengedhették maguknak.

S ha Aczél György nem fölöslegesen hivatkozott is a fentieket észlelve a laptulajdonosra, (természetesen: önmagára), voltak Népszabadságnak – ne tagadjuk – kevésbé liberális és kevésbé elegáns közleményei is. Ezeket a kemény publicisztikákat – ezt se tagadjuk – részben szintén a rovattagok, de még inkább a vezetőik írták, többnyire nem is egy ember. Megjelenésük miatt – lévén csaknem mind szerkesztőségi cikk – leginkább az érintett szakterület művelői tiltakoztak, attól tartván, hogy a jelzetlen írást az ő számlájukra írja a szakma.

 

Strandélet

 

Az utóbbiak mégsem lehettek annyira riasztóak, ha a kulturális rovat spontán kulturális fórum, művészeti klub és irodalmi műhely lehetett. A város központjában lévén, könnyű volt beugrani az arra járó íróknak, színészeknek, grafikusoknak. Kinek szerkesztőségi ügyet elintézni, kinek csak megmutatnia magát, kinek éppen dolgozni. Hogy Weöres Sándor időnként úgy adott verset a lapnak, hogy beült valamelyik üres szobába egy darab papírral, és hamarosan hozta a művet, ez Weöres Sándor ismerőinek nem volt meglepő. Hogy hasonlóképpen rögtönzött novella-illusztrációt, tucat számra készítve és eldobva rajzremeket az akkor még az ízlés, a tartalom és alighanem a szegénység határai között működő Szász Endre, az talán ma már meglepő információ.

Akárcsak az, hogy Szász illusztrátor utódja hosszú ideig az a Huszárik Zoltán volt, akit kora, stílusa, humora miatt maguk közé tartozóként kezeltek a beltagok már nagy filmjei előtt is. Részese – erről kell még megemlékezni – annak a klubéletnek, amely a szellemet egybetartotta. Óraszám, napszámra ült a titkárságon a rovat, olyan blődlivel kevert intellektuális fecsegést folytatva, amely egyszerre volt kabarétréfa és székfoglaló.

Marina Vlady a kultúrrovatban, 1969. Balról jobbra: E. Fehér Pál, Durucz Zsuzsa rovattitkár, X., Marina Vlady, M. G. P., Tóth László, Héra Zoltán . Forrás: /hessenwinkel.wordpress.com

 

Akinek dolga-írnivalója akadt, az visszavonult, majd a munka végeztével újra megjelent. A hangulat és a hangerő többnyire olyan volt, hogy párnázott ajtaja mögül időként megjelent a nagyon elfoglalt Komlós, hogy irigykedő gúnnyal figyelmeztessen:

– Már megint strandéletet éltek.

Mindez anekdota, magánérdekű ügy ma már, de felidézi azt az akkor is ritka, mára kipusztult szerkesztőségi légkört, amely egykori polgári hírlapok hangulatát örökölte. Az a rovat ugyanis, ez volt egyszerre az erénye és a vétke, arra törekedett, hogy stílusban, színvonalban polgári újságírást műveljen egy pártállamban. Meglehet, ez a kevésbé ellenséges utókor számára is hihetetlen, de hírlaptárakban ellenőrizhető.

Kritika, 2016. november – december, 2. – 5. old.

 

A nyitókép: 1967. január 3. Fotó: Bánhalmi János

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

December 25, 2019

December 10, 2019

November 27, 2019

November 13, 2019

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com