Ítélet van

2016/12/09

Bernáth Aurél murálisai korántsem remekművek. Nem lehettek azok, egyrészt, mert a közösségi műfaj szinte mindenben ellentmond annak a távolságtartó, intellektuális és mégis meghitt lírának, amelyet a falfestményeit megelőző harminc évben Bernáth megalkotott, és nem lehettek azért sem, mert a radikális váltást a műfaj többnyire hatvanon, sőt hetvenen túl követelte volna meg tőle.

         Így tehát a szekkók és freskók csak szépek, harmonikusak, és mesterfokon professzionálisak az Erkel Színházban, a volt pártközpontban és a budai várban – ha még megvannak.

         December 14-ig azonban nem tudjuk, hogy a brüsszeli murális milyen minőséget képvisel. Bernáth Budapest látképe című pannóját ugyanis, amelyet alumínium lapokra festett a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonja számára, fölfedezték a Fővárosi Képtár raktárában, és elhatározták, hogy fél évszázad pihentetés után bemutatják. Nem rekonstrukcióképpen, ahogy Bernáth megkomponálta, hanem Gróf Ferenc kiállításaként, az ő értelmezésében.

         Ez az értelmezés egyfelől azt jelenti, hogy a rendezvény összetársítja az állami megbízáson dolgozó Bernáth munkáját az ezidőtájt a börtönben regényét író Déry Tiboréval, a G. A. úr X.-ben részleteivel, másrészt azt, hogy a pannó lapjai összekeverve kerülnek a kiscelli templomtér közepére.

         „Bernáth Aurél festményeinek egyes elemei pedig az eredeti logikát felülíró algoritmus szerint rendezve jelennek meg.” – Nagyon kérem a konzervatívabb elkötelezettségű nézőket-olvasókat, ne eresszék szabadjára ingerültségüket a kísérőszöveg olvastán, a jelenség nem egyedülálló, Grófot nem érheti vád. A kurátor Mélyi József kísérőszövege teljes joggal hivatkozik azokra a művész-magatartásokra, módszerekre, amelyek a Gróféhoz hasonlóak, ha nem éppen azonosak, és amelyek a huszadik században kialakultak.

         Eltérítés (détournement), kisajátítás (appropriáció), beavatkozás (intervenció) – a Mélyi által felsorolt terminusok önmagukban is értelmezik azt a művészi szabadságot-szabadosságot, amellyel az utókoriak az elődök munkáit átformálták, interpretálták, szétszabdalták. A módszerből a kilencvenes évekre külön art, azaz izmus lett, de ennél jóval messzebbre mehetünk vissza a históriában, ha példákat keresünk. Marcel Duchamp sem tett egyebet a Mona Lisával, mikor bajuszt rajzolt hozzá ceruzával, és a finom, törékeny Klee sem Raffaellóval, amikor zseniális pálcikastílusban újraalkotta a La belle jardiniére-t.

         Igaz, a rombolások, megtagadások eddig nem az eredeti művel, legfeljebb a reprodukciójával, esetleg csupán az emlékével történtek meg, de a képtár közhíré tette, hogy tizennegyedikén, szerdán lesz igazi rekonstrukció is. Így legfeljebb az alanyok kiválasztása és a produkció politika bukéja terelheti el a figyelmünket a színtisztán művészi tartalomtól. A kurátor szerint ugyan egyáltalán nem akarták szembeállítani az elítélt írót, meg az állami megbízást teljesítő festőt, de az olyan, ügyesen elhelyezett mondat-fragmentumok, mint „a börtönkórházban, ölébe tett füzetbe írja”, kontra „a szabad világnak festi a kádári Magyarország pannóját” – szóval, nehéz ellentétkeltésre nem gondolni. Már csak azért is, mert a művek pasziánszából lényege miatt csak „a kádári Magyarország pannóját” festő Bernáth kerül ki vesztesen, és – függetlenül a történelmi és irodalomtörténeti tényektől – az író ellenálló glóriával.

         Aztán itt tartva előbb-utóbb tudomásul kell vennünk azt a sajátos kritikai meg nem alkuvást, tettleges múltfeldolgozást, amelynek ez az ötvenhatos emlékbizottság által támogatott rendezvény nem az első megnyilvánulása. A vásárhelyi Szántó Kovács szobor „eltérítése” az ismert polgármester patronálásában (lásd archívum), az ugyancsak Mélyi rendezte Amerigo Tot büntetőtárlat (lásd archívum), meg a mostani Bernáth-appropriáció akarva-akaratlanul sajátos ívet alkot. Nyilván azért, mert a kádárizmus ma nagyobb veszély a kultúránkra nézve, mint a kurzusnak (hatalomban és ellenzékben egyaránt regnáló kurzusnak) kedves emlékanyag. Mondjuk, mint Aba Novák éppen így szétszedhető fehérvári óriáspannója, a rekonstruált irredenta Kelet-szobor a várpalotai Trianon-múzeumban, esetleg Kisfaludi Szent Imre hercege a körtérről.

Lehet véletlen, lehet rossz látszat, és a magyarázat az is lehetne, hogy minden ízlés- és stíluskorszak a közvetlen elődjét utálja a legjobban. Így igaz. De az is ismert, hogy Marcell Duchamp komisz gesztusa még látszatra sem keveredett tizenkilencben Clemenceau kurzusával (sőt!), Klee sem harmincnyolcban a svájci kormányéval (pláne!), mi több, az appropriáló amerikai Levin sem aktuálpolitikára áttűnő kisajátításokat végez.

(Mutató nélkül – B. A. úr X-ben. Gróf Ferenc kiállítása, Kiscelli Múzeum, december 31-ig.)

 

1.  Aba Novák Vilmos: Francia – magyar kapcsolatok. Bal oldal, 1937 k. Fotó: Szent István Király Múzeum

2. Pásztor János: Kelet, 1921. Forrás: Alfahír

3. Kisfaludi Strobl Zsigmond: Szent Imre herceg. 1930. Forrás: Göcseji Múzeum

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

November 13, 2019

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com