Alkalmazott szobrászat

2016/10/31

Nem írok szívesen erről a kiállításról: kellemetlen igazságokat, kemény megállapításokat kell mondanom, hibákra, hiányosságokra kell rámutatnom, és épp ez az, amit nem bírnak el az emberek. – Így kezdi kritikáját az erdélyi Dési Huber István az erdélyi művészek pesti kiállításáról az erdélyi Korunkban, és a helyzet kilencszázharminchét óta nemigen változott. Mármint a közviselkedést, a közönséget, „az embereket” illetően. Ne kerülgessük, olyan plasztikai művekhez, amelyeknek a címe Hargitai pásztor, Csángó siratóasszony, Alszeg, sőt Kokojzaevők, manapság is szakrilégium kritikával közelíteni nemzeti elérzékenyülés helyett.

 

        

Holott Szervátiusz Jenő seregnyi művének nincs szüksége ilyen védőövezetre. A korábbi Hazafelé súlyos-feszes tömörsége, az ötvenes évtized évszakokat szimbolizáló klasszikus nőalakjai, az e klasszicitást tovább egyszerűsítő nemes-szép márványfigurák a hatvanas évekből mind plasztikai erőt, fölényes összefogottságot sugároznak.

         Csakhogy a mester a kezdetektől nem tud, nem akar lemondani a sztoriról, az anekdotáról. Nem elégszik meg a Hazafelé két parasztfigurájának kőtömörségével és statikai feszültségével, durcás-komikus arckifejezések, tréfás bajszok és vidám kiscsizmák tetézik a plasztikai mondanivalót. Még inkább: oldják, hígítják, tompítják. Az Emré bá nyírfaszobra mellett talán fölösleges is a falon a visszaemlékezésekből idézett história, a meggörnyedt és roggyant térdű groteszk alak maga a komisz anekdota, és a Cantata Profana drámai frízének szélére is odakerült egy furulyázó, bocskoros fiúcska a gyengébbek kedvéért.

         Ezt követik a közösségi munkák. A félig autodidakta Szervátiusz Jenő, ki tudja, milyen közvetítéssel vagy a nélkül, megtalálta azt a sajátosan heves faszobrásznyelvet, amely az (elsősorban német) expresszionista plasztikának akkor már két évtizedes öröksége. Alapos faismeret, a bognárinas előzményekből is profitáló technikai készültség szolgálja vállalt küldetését, amely kezdetektől a kisebbségi lét drámáit hirdeti. Olykor önarcképek formájában (a Szervátiusz-portrék mindig tragikusak, többnyire félrehajtott fővel) olykor, gyakrabban, összetartozást sugalló, jelképpé váló zsánerekben.

         A pásztorok, rőzsehordók, siratók megkomponálása után a szimbólumkeresés a dombormű-illusztrációkban, ezekben a végképp epikus művekben is folytatódik. Harang és feszület a balladák háttereként, kereszt az Alszeg jelenete mögött, rongyos nadrág és mezítláb a kukoricát evő család szomorú-groteszk jelenetében. Fájdalom, tragédia, szenvedés és néma szemrehányás – ez csaknem minden érett műnek a lényege az önarcképektől a ballada-illusztrációkig. És a felelősségteljes gondolkodás tudja, hogy mindennek ábrázolására mindig volt ok Szervátiusz Jenő 1903-at követő nyolcvan esztendejében; hogy ezt kifejezni, tükrözni, azonosulva felmutatni nemes küldetés.

         Hogy mégis egyhúrúnak, nem ritkán monotonnak érezzük a mindig tatáros szemű figurák mindenkori szomorúságát, hogy a művek sora katarzis helyett csak sajnálkozást vált ki, annak alighanem műfaji tévesztés az oka. Szervátiusz Jenő művei – többnyire a kerekplasztikák is – társadalmi deklarációk vagy illusztrációk. Nemes anyagból nemes technikával készült kiáltványok és képi epikák. Primer közlése súlyos mondanivalóknak, és nem művészi átlényegítése helyzeteknek, hangulatoknak és gondolatoknak. Alkalmazott művészet. Hogy világosabb legyen: a lényegében kortárs Tamási Áron úgy ír gyalázatos kisebbségi sorsról, gyalázatos többségi hatalmaskodásról, hogy Ábel és a csendőr jelenete ezt a gyalázatot iróniával, feszültséggel, tragikomikus sötét humorral teszi igazán íróilag hitelessé. Bejelentésnél többé, deklarációnál maradandóbbá, alkalmazott művészetnél bonyolultabbá.

         A fiú, Szervátiusz Tibor munkássága például e teljesség jegyében indult. Az adatok szerint még főiskolás, amikor, ötvenháromban, elkészíti a tölgyfanehéz Csángó leányt, ezt a parancsolóan erőteljes portrét, s rá három évre a Csángó asszonyét, amelynek etnográfiai jelzése éppen annyi, amennyi a plasztikai tömörségét, a statikai biztonságát is szolgálja. Feltehetően előzményei ezek az íróportrék igen eredeti sorozatának. Az Ady Endre bizonyos lágyságot, és ennek ellentmondva kiegészítő határozottságot mutat; súlyos, fekete andezitje meg megenyhültebb formaadása együtt teremt hitelesen egyéni interpretációt. A Móricz Zsigmond arcmás még merészebb a látszólag alig megmozgatott, méghozzá – telitalálat! – homokkő gömbjével, s bár korban messzebbre került, kétségkívül a sorozat súlyos tagja a csúfondárosan is fenyegető Szabó Dezső.

         Szervátiusz Tibor az ötvenes-hatvanas években a tanult-kötelező szocreált alakítja hiteles plasztikává. Olyan példás portrékká, amelyek a modell egyéniségén, a szobrász szabad értelmezésén túl félreérthetetlenül magukba sűrítik annak a világnak a teljességét, ahol, és amikor születtek. Csak ezek után, csak a hatvanas évtized elején fedezi fel magának az ifjú Szervátiusz a történelmi és a kortárs avantgárd módszereit és technikáit.

         Ez a fölfedezés a jelek szerint hirtelen és mohó. És ha tudomásul vesszük, hogy a Börtön (Szülőföldem Erdély) formája láttán lehetetlen eltekinteni az akkor divatos térelválasztó rácsok emlékétől, szögesdrótok és maszkok külsődleges rendszerétől, észre kell vennünk, hogy ismerős változás tanúi vagyunk. Valami olyasfélének, amikor a művészmunka a nemes és taratós anyaga, a maradandóságot sugalló hagyományai ellenére ismét csak primer közlés, csupán egyszeri, napi deklaráció eszköze lesz.

 

 

         A különbséget a portrékkal egy légtérben lehetetlen nem észrevenni. A művész szülőföldje börtön, a gömbvasakból hegesztett Kolozsvári Krisztus csontvázzá gyötört, mint a város, amelytől a nevét kapta, a Tüzes trónon Dózsája ugyancsak, de vaskosabban hegesztett a tűz miatt. Képletek, kijelentések, retorika. Értésükhöz – megértésük túl könnyű, erőfeszítést nem kíván, ez a titkuk – méltatlan volna felidézni a magyar művészettörténet valamennyi Dózsáját, amelyek a történeten túl, a történet alkalmából mind érzelmi-tartalmi pluszt hoztak. Elég ennek a publicisztikus, azaz alkalmazott művészetnek a felismeréséhez – a magyar kultúra az irodalomból mindig többet ért – emlékezni a kortárs erdélyi szépirodalomra. Az Anyám könnyű álmot ígér sokrétű drámájára és derűjére, a Kő hull apadó kútba kemény regényének, Szilágyi István remekének balladás tragédiájára, Kovács András – hogy egy harmadik műfaj is említtessék – a székely szombatosoknak emlékművet állító esszéregényére.

         A maga módján valamennyi a fent említettekről, Erdélyről, kisebbségről, kisebbségi létről szóló műalkotás.

 

(Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor kiállítása. Műcsarnok, bezárt 2016. október 16-án)

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

May 28, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com