A küzdés maga

2016/10/31

 

Hogy Kokas Ignác sosem szakadt el végleg nevelő iskolájától, a természetfestéstől, azt mindig a gvasok (gouache) bizonyították a legvilágosabban. Mostani, jobbára sosem látott műveket, köztük gvasokat bemutató emlékkiállításán is sokszor meglepődik a néző, első pillantásra olyannyira a Bernáth-vonulat folytatását véli fölfedezni. Zöld-barna domboldal, fölötte felhős ég, elől meg a középtérben zöldessárgás laza alakzatok, afféle árva bokrok, amilyenek a kopár lejtőket igyekeznek változatossá tenni. (Vasárnap a Babutkásban). Zöld-barna mező, felhős, kék ég, háttérben zöld-sárga lombok, középtengelyként egy földig levéllel borított fa. (Kedden este a Babutkásban). Továbbá ugyanez a vegetáció íves kőhíddal, bedőlt sírkővel, nem beszélve a Csendéletről, amelynek törött cseréptányérján az is megfigyelhető, hol hagyta abba a mázazást a fazekas.

      Ezekben a bukolikusnak induló képekben azonban mindig van valami nyugtalanító. A babutkásokban csak annyi, hogy a habos-zöld képződményekről nem tudható, valóban bokrok-e, fák-e, mert ellazulnak, foltburjánzássá válnak, a Csendéletben meg az nem eldönthető, hogy a tányér tört éleit valami szeszélyes véletlen, vagy ellenkezőleg, egy tudatosan konstruktív szerkesztés állította-e rejtett, de határozott szimmetriába.

         Továbbhaladva mindkét kettősség mind világosabban megmutatkozik. Még mindig a gvasoknál időzve, fokozatosan bomlik ki az elbizonytalanító-meghökkentő ambivalencia, mondjuk ki: szürrealitás, és – példás Feledy Balázs rendezése – nem kevésbé mindaz, ami a geometriával, a konstruktivitással hozható összefüggésbe. Ha az említett tájképeken már a növényi alakzatok állhatatlan egzisztenciája megteremtette az alapélményt, a sorozatukba illeszkedő A rejtőzködő madár a kétségeket felfokozza. Önmagában a madár is, a Kokas-képek gyakori szereplője, amely oly kevéssé hasonlít az ilyen zöld vegetációkba kívánkozó lírai élőlényre. Kokas madarai mindig egyszerre fenyegetők és üldözöttek, röppenők és elnehezültek, vészt hozók és áldozatok. Itt is. Már csak azért is, mert – nem először Kokas madártörténetében – nem egyértelmű a megfestett figurájuk sem. Az itteninek a formája is elmosódik, sötét színű testét világos foltok fel-fellazítják, alakját a környezet kórói (?) átszabdalják.

         Szerkesztettség és spontaneitás kettősségére pedig jó példa lehet a kedd esti Babutkás a már-már szabályos szimmetriájával, meg az ezt tökéletesen feloldó, fellazító burjánzásával; még inkább a kamara-méretei ellenére szinte felzengő Pára a tó felett. Az utóbbi párája, vize és ege olyan lazúros-finoman kék, hogy a Gresham egykori akvarellistáinak is dicséretére válnék, ám ezt a csalós természeti hangulatot két megmagyarázatlanul maradt motívum fogja, hogy ne mondjuk, szorítja össze, erősen és rejtéllyel telten. Szürkés-drapp függőlegesük lehetne szakadék, lehetne part, de mit keresne egy szakadékos part a tó belsejében. Ráadásul mindazt a habos-zöld-sárga jelenséget, amelyet hajlandók volnánk rajtuk növénytakarónak elfogadni, keresztbe szabják acélgerendának, kardnak egyaránt kínálkozó keményebb elemek.

         Konstruktivitás, amely úgy szervezi, kényszeríti rendbe a formára-tartalomra egyaránt állhatatlan elemeket, hogy közben a maga kiszámíthatatlan hozadékával nem válik erőszakolttá, sőt láthatóvá is csak alig. Ez a békés-szigorú rend feszíti tondó formába az A romos Szt. György híd furcsa zöldekkel benőtt köveit, nem kevésbé futónövényekkel teli éles-szürke pilléreit, meg a Kerek kertet, amelynek szintén kör alakú mezőjében egy csaknem szabályos ötszög teremt rendet. És ez a kettősség élteti a már-már pátoszos, mindenképpen zengő Sárga csendéletet, amelyen egy szürkén határozott, éles és konstruált épülettöredék ad hátteret talányos madárféle (vadászzsákmány?) súlyának.

         Hogy Kokas festékkezelése is sokkoló, hogy sima, csaknem akvarell-üdének látszó plextol- és olajrétegek mellé rak durva, malter-nehéz, érdes foltokat, hogy békésnek, türelmesnek látszó koloritba robbant ultramarinokat, az csak további, mesteri fokozása a szürrealitásának. Amely szürrealitás lényegében ugyanazzal a lelki technikával tartja nyugtalanságban a nézőt, mint amilyen ambivalencia a klasszikusoké volt. Legfeljebb a technika nyersanyaga eltérő, és a festői lényeg más.

         Kokas szürrealitása szuverén és intakt. A klasszikus elődöktől és a kortársaktól egyaránt megkülönbözteti a mindig súlyos dráma, a folytonos vívódás, amely csaknem valamennyi képének a lényege. Vasszürke kvázi-ekevasak egymásnak feszülése (Túl az időn), forgószél-tépte mintegy-magányos fa zilált szilárdsága (Védtelenül), a végtelen horizont harca bizonyos bezárulni kész ablak-ajtószárnyakkal. A küzdés maga, hogy Madáchcsal szóljunk, ezúttal a citátumra feljogosítva.

(B32 Galéria; 2016. november 3-ig.)

 

 

 

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

November 13, 2019

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com