Megyei tárlat

"Sors és jelkép". Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990

Magyar Nemzeti Galéria

Kérdés most már, hogy mennyire volt erdélyi magyar Tasso Marchini vagy Pop Aurél. A kétségkívül Erdélyben működő olasz festő hovatartozását még magyarázza a kísérőszöveg azzal, hogy a festőtárs Fülöp Antal Andor barátja volt, de a szilágysági görög katolikus pap fiának született Pop nacionáléja ennél bonyolultabb. Pesten tanult, Ady barátja volt, mindkét világháború után hatalmas szolgálatokat tett a magyar kultúrának Romániában – ezzel szemben a román lexikonok románnak tudják, a magyar művészeti lexikonok meg nem is ismerik.

Egyszóval a rendezésnek nem volt könnyű teljesítenie a címben vállaltakat.

Többször négyszáz tételből kiállítást rendezni egyébként is kockázatos. Ha egy mesterről, egy körről-korszakról szól, bizonyos mennyiség után a dolog monotonná válik, ha egy-kétszáz kiállítóról, fárasztóvá és zavarossá. Az értékek elsikkadnak, álminőségek érdemtelenül kitűnnek, ha volt az eredeti elképzelésben rend, az követhetetlen.

A rendezés kilenc szekcióba kívánta tagolni hetven esztendő képzőművészetét, de ezek az olykor történeti, olykor technikai, megint máskor tartalmi tagolások csak önfeledt értékkeveredést teremtenek honfitársi alapon. Nagy István mesterművei egy légtérben Pittner Olivér iskolás kubizmusával, pompás Nagy Oszkár-városrészlet a riogatni hiába akaró késői szürrealizmussal. A társadalmi szektorban Ferenczy Noémi és Béni nagyművészete, és ugyanazon a falon Márton Árpádnak a magyar hetvenes évekből is ismerős, megoldatlan neoreál-kubizálása.

Vannak egészen sajátos dichotómiák. A realizmus-változatok termében a német húszas évek komiszságát külön-külön egyénivé formáló Nagy Albert és Tóth László feszes portréi, és ugyanott Nagy búsongó ipari tája, meg Tóth rettenetesen kínos Picasso-utánérzése. Más-más szekcióba sorolva Vinczeffy László megoldatlan látomásossága képben, majd egy másik szárnyon kiváló szürrealitása plasztikában.

A sor folytatható. Az azonban a fenti, semmire nem kötelező felsorolásból is kitetszhet, hogy sok érdektelenül derék munka, közhely és ismétlődés mellett sok jó és erős alkotást is talál a tömegben az, akinek van szeme-türelme szelektálni. Akárcsak bármely megye bármely szokásos éves tárlatán. Amelyekre – jól tudjuk – az érdemen túl a tekintélytisztelet, a filantrópia, meg a rendezői szorongás (jaj, csak ki ne maradjon valaki) együtt válogat be műveket. Az egyetlen biztos kritérium a territóriumhoz tartozás – akárcsak itt, mondhatnánk. Ám akármennyire kiterjesztette az Erdély-fogalmat a rendezés, egy szegmens fájdalmasan hiányzik a területi szemléből: az erdélyi nem magyar művészet.

Marchini és Pop futó példája önmagában is indokolja azt a kérdést, amelyet a művészettörténet föltesz: van-e körülhatárolt és izolált erdélyi magyar művészet, vagy csak magyar művészek vannak-voltak. A képzőművészet nyelve-eszköze nemzetközi, fennen hirdeti magáról, hogy nem ismer nyelvi korlátokat. A bemutatott sikeres és nem sikeres művek is ezt bizonyítják. Érdemes-e mégis anyanyelv alapján, válogatás nélkül összeterelni, illetve kizárni képzőművészetet? Erdélyi magyar irodalom van (de mennyire!), erdélyi magyar színház is (de még milyen!) volt-van erdélyi magyar folklór – mindaz az érték, amit ez a nyelv táplál.

A képzőművészetet azonban nem a művész anyanyelve élteti, ám jó esetben hat rá a környezete. Az európai, az amerikai mozgások és produkciók, a magyarországiak is. És ha olyan – e szempontból kivételesnek mondható – helyzetben van, hogy egy országhatáron belül, egy lépést sem téve ismerhet meg más törekvéseket és hagyományokat, akkor a nemzetközi párbeszéd már házon belül megkezdődik. A magyaré a románnal, a románé a magyarral.

Az iparművészeti részben felirat méltatja, mekkora hatása volt a világhírű textilművész Ana Lupasnak a kolozsvári főiskolára; az itt kiállító magyar növendékekre is. Ha a tárlat nem volna egyoldalú, talán szemléltetné azt is, hogy milyen kisugárzása volt Nagybányának Trianon után a Románia festészetére, a későbbi Brancusi hagyománynak meg minden romániai modernista törekvésre.

Mert a keretek hetven éven át ott azonosak voltak, és – ne áltassuk magunkat, ez a tárlat így is megmutatja – még a gondolatok, legtöbbször a témák is. A piktúraidegen erőltetettség pedig – nagyon ritka az ilyen a Nemzeti Galériában – legfeljebb annyit ér el, amennyit egy Kőmíves Kelemenné vászon a realizmusok saroktermében. Amely a magyarázó szöveg hite szerint az asszimilálódásra, a kiszolgáltatottságra és az elszántságra hívja fel a figyelmet, de amelyen a néző egyebet nem talál, mint egy csángó népviseletben megfestett álló asszonyt Alekszandr Dejneka modorában.

(Népszabadság, 2015. május)

Rózsa Gyula