A TÖKÉLETES LÁTVÁNY

2013/04/03

Fehér László

Budapest, több helyszín

 

A vállalkozás kimenetele meglehetősen kétes. Nemcsak azért, mert Fehér László legutóbbi (tudomásom szerint mindeddig egyetlen) kritikusát úgy semmisítette meg egyik monográfusa a rákövetkező hetilap-számban, hogy nemcsak a szakmai tisztességét vonta kétségbe, de már-már kitagadta a becsületes emberek közösségéből is. Hanem azért is, mert a lángpallosos ellenröpirat a magyar elitértelmiség (nagy részének a) véleményét sugározta öt éve. És a nem-elit nem-értelmiségét is. A hazai közönség – ezt bizonyítja a minapi ünneplés-fűzér – a Fehér-piktúra lába előtt hever; kíséreljük meg ezt a képzavart megmagyarázni.

         Először is a szakmai minőség miatt. Fehér kora ifjúságától olyan istenáldotta talentumnak és fölényesen képzett festőnek bizonyul, amilyen (így, a kettő együtt) egészen ritka évtizedeinkben. Nagy kavicsa a Társalgó Galériában messziről kiugrani látszik a vászon síkjából, közelítve az ember ellenállhatatlan késztetést érez, hogy megtapogassa, és a domború test árnya olyan testetlen-tapintatos folt, amely tovább fokozza a bravúrt. Lilái ugyanott, az Este Tácon II. vásznán derengenek, hogy különös életet adjanak a házfal alkony-szürkéinek, ellenfényes önarcképe pedig úgy fekete felület, hogy csak bizonyos nézőpontból, bizonyos világításban jön elő az arcvonások rejtett, feketén fekete festése.

         Hírlik, fotó alapján dolgozik. Ám ezt a fényképélményt nemcsak hibátlanul viszi vászonra olajjal és ecsettel, hanem ma már fokozza is, felnagyítja a mindenkinek oly ellenállhatatlan naturális élményt. És itt a titok egyik magyarázata, a hatásfokozás. A Birkák alkonyatban önmagában sem hatástalan, fekete árnyalakok lila homályban, de mindezt megtoldja az az aprócska plakát-gesztus, hogy a jószágok világító szeme sárga. Csak az sárga. A reklámgrafikai hatást pedig monokróm határok között is el tudja érni, elég csak két külön-külön uralt stílust észrevétlenül egybecsúsztatnia. Az Esti séta ezt teszi. Mert egyfelől kiballag a képből Fehér leleménye, a körvonal-ember vázlatszerűsége, másfelől betölti a pasztell-mezőt egy csatornarács és a kigőzölés dús, porózus, érzéki megmunkálása.

         Van a manipulációnak, ha tetszik, gorombább, ha tetszik kifinomultabb eszköze is. Az Imre és Zsuzsa fotórealista, az áramlatnak abból ez elbizonytalanított fajtájából, amelyet a keletiből lett nyugat-német Gerhard Richter tett világhírűvé a hatvanas években. Ám a beavatottnak megadatik annak a tudása is, hogy az az Imre, aki kávét tölt a konyhában, nem más, mint Bak Imre, az avantgárd és a posztavantgárd meghatározó mestere, a siker tehát totális. Egyfelől adva van a fotószerűség, Fehér még komolyan vett hetvenes éveinek emléke, másrészt adott a normarombolókkal való bennfentes kapcsolat kellemes élménye.

         Három kiállítóhely ünnepelt születésnapot minap a fővárosban, a Keleti Károly utcain kívül a Szent István körúti Cultiris Galéria és Kieselbachék egy magángyűjteménnyel ugyanott. Az utóbbi bezár, mire ezek a sorok megjelennek, írni róla nem illik, de a Cultiris portrésora erősíti az Imre és Zsuzsa tanulságait. A pasztellművész Fehér is csupa volt vagy mai újítót örökít meg. Olyan naturálisan, hogy az arc szőrszálai, a szemgödör árnyai elbűvölik a képtől csak leképzést követelő legfantáziátlanabb igénytelenséget is.

         És persze a hanukai pörgettyű is. Akik ismerik a lassan négy évtizedes pályát, látván látják, hogy a mai festő miként alkalmazza korábbi korszakainak törmelékeit a mai sikerhez. Kezdődött a fotórealizmussal, de olyannal, amely üvöltve és kíméletlen banalitással nézett szét a hetvenes évek mindennapjaiban. Folytatódott a zsidó képekkel, amelyek nemcsak egy nem kívánatos, elfojtott tematikát tártak fel, hanem mindezt szikár drámaisággal, sajgó festőiséggel tették. Folytatódott újvad festészettel, majd kiszínesedett néma piktúrával, majd a csend magányának beszédességével.

         Mindez nyomokban mind fellelhető, Fehér, ne feledjük, kiváló képességű festő. Csak éppen a vissza-visszatérő halátéktincses kisfiú, az üres térben magányos figura, az óriásira nagyított önarckép nem mond már semmit. Teszik mindezt a mély értelem látszatával, holott a szavatolt rejtélyesség mögött ma csak önismétlő festészet van. Öncélú, ám tökéletesen attraktív. Akárcsak egy nagyon igényes revü bármelyik világvárosban Budapesten kívül.

 

Népszabadság, 2013. április 3., 15. old.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

November 13, 2019

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com