EGY MAGYAR AVANTGÁRD Paizs Goebel Jenő Budapesti Történeti Múzeum

Van abban valami drámai, hogy fiatal magyar tehetségek huszonnégyben Barbizonba igyekeznek ösztöndíjjal. Barbizonba, nem Párizsba. Párizsban ezidőtájt, diadalát üli a kubizmus, a francia dada szervezkedik és marakodik, megjelenik a szürrealista manifesztum és Goebel társaival Paál László útjait keresi a barbizoni erdőben. Nem akárki kéredzkedik vissza az impresszionizmus előtti tájba. Az ekkor még csak Goebel, a későbbi Paizs Goebel Jenő huszonnyolc éves, éppen elhagyta a főiskolát, de érett újklasszicista képek sikeres kiállítója, egy műve már a Szépművészeti Múzeumban van, és éppen a Nemes Marcell-ösztöndíjjal utazik Franciaországba. Útravalója azonban meghatározó. Zemplényi Tivadar, majd Réti István tanítványa, egy nagybányai és egy kecskeméti művésztelepi nyár neveltje, aki ekkor Szőnyiék, Aba Novákék Árkádiáját hagyja maga mögött.

Nem szabályos tehetség. Megfesti ugyan kint a maga erdejét, lerajzolja szénnel Paál László egykori műtermét, de végül éppoly kevéssé lesz barbizoni, mint modern a tanulmányút második felében mégiscsak megcélzott Párizsban. Ereje a közlésvágyban van. Már a neoklasszicizmusa is szabálytalan, miközben a korszak mesterei az időtlen örökkévalóságot, a szobor-állapotú, nem cselekvő aktjaikat festik, az ő nem kevésbé klasszikus aktjai kortárs figurákkal kerülnek anakronisztikus jelenetekbe és titokzatos helyzetekbe, nem beszélve már ekkor megkezdett önarckép-sorozatáról. Ezek már huszonéves korában is mondhatni koravén módon vallók és vallatóak, és a szaporodó önarcképek szigorúsága, melankóliája és bizalmatlansága később is zárt, megfejthetetlen marad.

Értelmezésért a főművekhez kell fordulnunk. Kézenfekvően az Aranykorhoz, ehhez a legismertebb, legtöbbször reprodukált remekhez, amely talán kulcs a mostani, méltó életmű-kiállításhoz. Paizs Goebel idillt fest és hitetlenséget. Rekvizitumai, az önmaga hátterében feltűnő szimmetria, a galambpár, a ritmusos viadukt, a bábkorlátos terasz csupa mesebeli gyönyörűség, s az a szimmetriát moduláló két színpompás fácántetem, meg az elragadóan vörös váza is. Csak a megfestés von kétségbe minden látszatot. A túlfinomult megformálás, a testetlen síkszerűség, amelynek következtében minden szépséges színű elemről nyilvánvaló, hogy összetörne, papírként elszakadna, ha bárki hozzájuk nyúlna.

A festő aranykorral kecsegtet, egyszersmind fájdalommal közli, hogy mindez lehetetlen. Ezt a megrendítő szkepszist sugározza a gyönyörűen piros csíkos nadrágja, az apró mozdony a viadukton és a horgászó, pálcikaalak a viadukt alatt – minden ellentmondás, amely végig képi marad. És ez az ellentmondás élteti a környező, híres dzsungel-képeket. Amelyek mind meseszínekkel megfestett mesejelenetek majmokról, antilopokról és pompás ragadozókról, de amelyek a gyönyörködtető kék vizek és zöld vegetációk ellenére mind karmos mesék. Paizs Goebel piktúrája a harmincas évekre kiteljesedett. Színei végképp felszabadultak, formái bonyolultak és uralkodók, kompozíciója öntörvényű és kikezdhetetlen. Úgy fest puha, hatalmas leopárdokat és alájuk tekeredő kék-fekete párducokat, hófehér ragadozófogakat és világítóan piros gyíkokat, mintha sosem hallott volna barbizoni tartózkodásról és újklasszicista visszafogottságról.

Színei, mondhatni, expresszionisták. Őserdő-látomásai, mondhatni, szürreálisak. De mindenképpen felszabadultak, kitárulkozók és egyedülállók a kor magyar piktúrájában. Ha tetszik, ilyeténképpen avantgárdok. Nem abban az értelemben, hogy tételesen kapcsolhatók volnának bármely korbeli izmushoz – a nagybányai, barbizoni indíttatás ebben azért végig meghatározó. De avantgárdok abban az értelemben, hogy közölni, figyelmeztetni, tartalmakat közvetíteni kívánnak egy jobbára csak állapotfestészetet produkáló békülékeny közegben, s ezt egészen eredeti módon, újszerűen teszik. Meséjük most is egyszerre szól a szép színes dzsungelről meg a ragadozásról, most is feszült, most is ambivalens, most is titkokkal teli. S különleges értéküket semmilyen formában nem befolyásolja a tény, hogy a harmincas évtized végére ez a rendkívüli mesterpiktúra megszelídül, majd (a korai halálig vezető agydaganattól nyilván nem függetlenül) a negyvenes évekre kuszább szentendrei impresszionizmussá válik. Ellenkezően: tett volt végre az egész életművet részletesen bemutatni.

Népszabadság, 2009. július 29.; 11. oldal