MAGYAR VÁLTOZATOK

2008/09/23

Korniss Dezső gyűjteményes kiállítása

MűvészetMalom, Szentendre

 

Singers – írja az angol szöveg a Kántálók alatt; ez körülbelül olyan, mintha a limericket azzal intéznénk el, hogy: vers. Béna, szükségszerű, de egyszersmind tanulságos. Mert ahogyan az énekesek szó nem adja vissza sem a tárgy, a kántálók elkeseredett átéléssel előadott énekét, sem a kép, a Kántálók harsány színű totem-komorságát, éppúgy nem fedik le a stíluskategóriák Korniss Dezső életművét. Konstruktivizmus, szürrealizmus, akciófestészet, hard edge – mindnek van értelme, de valamennyi elégtelen a nagy életmű jellemzésére.

         Előbb azonban a kezdetekről. A szentendrei pazar emléktárlat három emeleten fölvonultatja a mester teljes munkásságát, így helyet, alkalmat talál azoknak a műveknek is, amelyek többnyire kimaradnak a Korniss-kiállításokról. Oktalanul maradnak ki. A Vajda-Korniss programot megelőző, azzal egyidőben keletkezett „hagyományos” képek azzal a lehetetlen tanulsággal szolgálnak, hogy festőjük – huszonéves, fiatal festőjük – megérdemelt karriert futhatott volna be az avantgárd-ellenes, pontosabban avantgárdról mit sem tudó magyar civilizációkban is. A Vörös csendélet megvesztegetően sokféle vöröse és tiszta kompozíciója, egy hegedűs csendélet, amelynek a bernáthosan zöld-fekete harmóniáiból a groteszk kicsendül, mind érett művészt mutat. A korai főmű azonban a szintén 1935 körül született Szentendre. Az a festő, aki az ábrázoló-kihagyásos technikának ilyen fölényes ura, aki a házak, padláslépcsők, villanypóznák rendjének egyszerre magabiztos és tapintatos felmutatója, és aki ráadásul e korántsem plein air eszközökkel a nagybányai kényelem és béke hangulatát képes megidézni – az a festő készen van.

         Készen lett volna, ha nem állít magának Vajdával együtt olyan programot, amely mai szemmel nézve is abszurdumnak látszik a két háború közötti Magyarországon. Népek közöttinek lenni a Trianon vadította nacionalizmus közepette, nemzetközi-modernnek egy hatalmi eszközökkel is izolált képzőművészeti élet peremén, baloldalinak, sőt szocialistának egy ellenforradalmi országban – a magány, a közöny szavatolt. Ha Vajda életművét később a rettenet és a tiltakozás oly pontosan érthető, hatalmas absztrakciója teljesíti ki, amelyhez képest a bartóki motívumgyűjtés előkészület, Korniss vajdai mércével, kornissi mércével mérendő nagy korszaka is a háború után érkezik el. A Szigetmonostori csendélet késes kompozíciója félelmetes, a Szentendrei motívum címet viselő vásznak tisztaszerkezetűek és tiszta színekkel keltenek valami titokzatos nyugtalanságot, ám ezek a kor hazai piktúrájában példátlan és példátlanul értékes képek még beleillenek az általános kubizmus-elképzelésekbe.

         A háború szürrealitásának (is) nyilvánvaló szerepe volt a kiteljesedésben. Ezt a sajátos élményt meglehetősen tetézte az a mellőzöttség, ellehetetlenítés, amely negyvenkilenc-ötventől a festőt sújtotta, egyelőre azonban a szabadnak tetsző negyvenes években vagyunk. Ahol a Mezei Vénusz félelemkeltő játékossága, a Reménytelen harc megszerkesztettséget drámába fordító baljóslata, s már negyvenötben a Kővágóörsi emlék borzongató ál-infantilizmusa ad mesterfokon valami egészen újat az egyetemeshez. Kubizál? Igen. Szürreális? Igen. De a lényeg szerint nem ezt teszi, mert megélt drámáknak, megtiport életörömöknek olyan meggyőző és elsöprő megnyilvánulása, amely minden formaanalízist fontoskodásnak minősít.

         Ne kerülgessük: Korniss Dezső a nemzetközi modernizmusnak olyan magyar változatát teremtette meg, amely egyedülálló. Figyeljük meg a csorgatás-korszakot. Már az árulkodó, hogy színes zománcokat ereszt papírra, vászonra, dörzspapírra, tanúsítva azt az esztétikumot, amely Pollockot és követőit éppenhogy nem vezette. A fekete-fehér csorgatások is artisztikusan szűkszavúak, az előző évtized, az ötvenes évek fél- és egészabsztrakciója is kategorizálhatatlan.

         Úgy épül fel a kiállítás, hogy szinte felzendül, emeletről emeletre tágul, súlyosodik és hatalmába kerít. A harmadikra rakták az Allegro barbarót és a nem kevésbé fenséges szűr-pásztor-rabló vásznakat. A beteljesülés képeit, amelyeknek a színessége és metsző tisztasága, derűje és mélysége, játékossága és pátosza kérdésessé teszi, hogy érdemes-e még ezután festészetnek a bartóki példára hivatkoznia.

 

Népszabadság, 2008. szeptember 24. 11. old.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

November 13, 2019

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com