A fekete színei

2005/12/18

Régi gyanú, hogy Nádler István csak azért szorította geometriába a festészetét – rég volt – , hogy hosszú, nehéz szigorából annál elementárisabban törhessen ki. Tomboló színek, szétrobbanó formák, zilált, lihegő alig-fegyelem bomlott ki vagy negyedszázada a kemény élek és minimális formák rendszeréből, pazar pikturális tobzódás, amelynek csak a fantázia mért ki határokat. Aztán amikor a harsány kolorit, az őket fenyegető súlyos foltok, a vaskos ecsetcsapások és a grafikus vonalfutamok teljesen kitöltötték Nádler nonfigurációját, egyszercsak – néhány éve csupán – ez az absztrakció nehéz feketébe fordult. Nem gyászfeketébe, nem kilátástalan, tompa végzet-feketébe – ezt bizonyítja most az újabb művek kiállítása a budai Társalgó Galériában – és nem is egyetlen színből (antiszínből) áll ez az újabb korszak.

         A sárgát és a narancssárgát veszi igénybe legeseménydúsabb képein a festő, továbbá egy vékony, elegáns fehér csíkot, amely fekete tömbjeit az ily módon külvilágnak tekinthető élénk közegtől elválasztja. Ezek a fekete tömbök – akárcsak az egész kompozíció – felfelé törekednek, lent széles alapról indulva a jobb felső sarokba ívelnek. Közben azonban olyan inzultusoknak, de legalábbis közeledéseknek vannak kitéve, amelyeknek ellenállni nem képesek. A narancs hátterű vásznon (képcímekkel nem könnyíti meg a beszámolót a festő) három oszlopszerű becsapódást kell elviselnie az íves, nagy trapéznak, ezek egzaktak, tömbösek, s hogy nem csekély energiával jár az akciójuk, azt a mellettük visszahajló elem elgörbülése jelzi. Behatolnak, és ott, ahol befúródnak, ritkássá, szálassá válik a sűrű tömeg, így összetartozóvá, nagyon bonyolult egyensúly részévé válnak az alkotóelemek. Egy sárga hátterű kompozíción fodrozódóvá, hullámossá szelídülnek a támadó-barátkozó pászmák, egy harmadikon óriáskalligráfia módjára ismétlődnek; itt szürkévé fakulnak, mint az agyonvasporozott kályhacső, és a hajlatokban fáradt, rozsdás beütések láthatók.

         Igazi, oldott absztrakció volna ez a festészet, amelynek a szabad-szabados értelmezéséhez a címhiány is hozzásegít – ha Nádler nem tetézné valami egészen varázslatos plusszal. Ez a többlet tulajdonképpen mínuszban nyilvánul meg igen gyakran: a festékhiányban, a majdnem szárazra ürült ecset kihagyásos nyomaiban. Röviden: Nádler a festékkel és a festéssel káprázatosan játszik. Feketéi sokfélék, mert az egyetlen fekete olajmasszát hol dúsan, hol spórolósan viszi fel a vászonra, olykor zárt, szilárd felületet, olykor laza, szétszálazódó sávot rögtönöz belőle, feketéinek faktúrája csillog és tompa, illeszkedő és feleselő. Nem tudni, valóban úgy van-e, de mintha hatalmas korongecsettel dolgozna, akárcsak hajdan a szobafestők, ezzel rakja fel (látszatra legalábbis) egy lendülettel csillogó csóváit, fémes sávjait és kopott-ritkás szalagjait. Ez ennek a sorozatnak az igazi festői eseménye. A néző szinte hallja a vastagon bemártott ecset nedves cuppogását, meg az alig bemártott ecset száraz sercegését a vásznon, amelyeknek nyomán ezerféle lesz az egyetlen, keveretlen fekete; változatos, különböző és viszonyítható. A feketén belüli különbségeknek már nincsen szüksége kiegészítő-kontrasztáló egyéb színekre sem, a belső terem monokróm vásznai a mattfeketére szikkasztott hátterükkel, az arra rajzolódó csaknem plasztikus kalligráfiákkal, az olykor szálas-fényes fókaprém hatású, máskor lószőr-szövet józanságú elemeikkel teljes, gazdag, hiánytalan festői élményt kínálnak.

         A legemelkedettebb, legdrámaibb talán az a színfekete kép, amelyen két oldalról türemkednek be elszenesedett, gerendasúlyú, de tépett szélű és olykor örvénylő pászmák, s ha a korai Nádler-korszakra emlékező négytagú sorozat geometrizmusa olykor túlbiztosításnak tetszik is, ott, a legbonyolultabban keretezett szekcióban találhatók a legszebben elfogyó, legsercegőbb ecsethúzások is.

Népszabadság 2005. december 18. 19. old.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

May 28, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com