Kis magyar falu

2004/12/15

         Én mostmár csak akkor rendezek kortárs képzőművészeti kiállítást, ha nagyon sok pénzem lesz, ha tele leszek szponzorokkal. Akkor viszont elhozatom Londonból a Nelson-oszlopot, leszereltetem az Eifel-tornyot, lefűrészeltetem talapzatáról a római Marcus Aureliust és megrendelem a bronzlovast Szentpétervárról. Esetleg a Vaszilij Blazsennij székesegyházat a moszkvai Vörös térről, ha marad pénzem. Csak így tudnám ugyanis felülmúlni – mert verseny azért, valljuk be, itt is van – a Kis Varsó művészcsoport és Hódmezővásárhely előljáróságának amszterdami akcióját.

         A Kis Varsó művészcsoport azt találta ki egy amszterdami kiállításra, hogy leszerelteti a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács emlékművet, ironikus kommentár kíséretében berakja a Stedelijk Múzeumba, az új Eu-tagállamok művészeinek tárlatára, a vásárhelyi vezetőség pedig készségesen hozzájárult az ötlet megvalósításához. A három méteres bronzfigurát lángvágóval elválasztották a talapzatáról, közben állítólag megsérült, a polgármester szerint nem, becsomagolták és elszállították – szigorúan az amszterdamiak költségén, mondja a takarékos polgármester. A felháborodás óriási, a botrány a kiállítók felé hömpölyög, holott Kis Varsóék nem csináltak mást, mint eddig. Igaz, hogy az agrármozgalmak emlékművét kint munkásfigurának titulálják, Somogyi József remekét, a magyar köztéri plasztika történetének egyik főművét tipikus szocreál szoborként interpretálják és az értelmezés egy, a kommunista múltat megtagadó lengyel-cseh-litván-szlovén együttes része, de ez legfeljebb csak azt mutatja, hogy Kis Varsóék nem tanulták meg a művészettörténetet a középiskolában. A tipikus szocreál munkásszobor a megboldogult Láng Gépgyár bejáratánál áll a Váci úton, az ugyancsak jobblétre szenderült szakszervezeti székházat őrizte a felvonulási téren, de ennyi szakmai tudatlanság eltörpül az akció egyéb kínos mozzanatai mellett. Ezt összefoglaló néven úgy hívják: provincializmust. Kikezdhetetlen alapját pedig úgy: civilizálatlanság. A következménye pedig városvezetői korlátoltság.

Kis Varsóéknak ugyanis szabadalmazott eljárása az, hogy régi remekeket értelmeznek. Ahogyan lehetséges. A múltkori velencei biennálén a Nofretete-fejet értelmezték, nem tudni, hogy nem kérték vagy csak nem kapták meg az eredetit a berlini állami múzeumoktól, s hogy próbálkoztak-e valaha a témában az Abu Szimbeli kolosszusokkal vagy a thébai Memnon-szobrokkal. Vásárhely vezetősége nemcsak kapható volt a felelőtlen aktusra, hanem még büszke is a megalázó szervilizmusra. Úgy tesz (úgy gondolja?), mintha a patinás holland múzeum a világhírű Mondrianjai és Henry Moorjai mellé állítaná ki a leváltott emlékművet. Ha a polgármester azt nyilatkozza, hogy egy ilyen helyen Hódmezővásárhelynek és Magyarországnak is csak jó hírét kelti Somogyi alkotása, elhessegethetlenül az anekdóta beli férj jut eszünkbe, aki odavan a megtiszteltetéstől, mert – bocsánat – a feleségét a gróf megkívánta.

Egy kis magyar falu (a small Hungarian village) – így titulálja az egyik Eu-orgánum kiállítás-méltatása a helységet, ahonnan a szobor érkezett, de a provincializmust korántsem lokalizálhatjuk Vásárhelyre. Előbb-utóbb ilyen látványos botrányban kellett kifakadnia annak a tengernyi csendes botránynak és néma botránynak, amely a szobor-ügyben felhalmoznak hatalmat kapott, de ízlés, szerénység és illetékesség híján lévő szobor-döntnökök a demokráciában.

És ma már nem is a szobor-eltávolítók a legkártékonyabbak. Sokkal inkább – tessék végigtekinteni csak azon a pusztításon, amit a millennium művelt az országban – a szoborállító illetékesek.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

May 28, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com