SCHAÁR ERZSÉBET EMLÉKMŰVEI Kiállítás a székesfehérvári Csók István Képtárban

1974/07/16

Schaár Erzsébet „utcájában” többen eltévedtek már: neves francia méltatója néhány éve csak az üresség, csak a semmi szorongó megfogalmazását látta fehér csend-szobrászatában, s a mostani kiállítását is sokan hajlamosak valami egybánatú sírkamrának tekinteni. Holott Schaár „utcájába” nemcsak besétálni: bemenni és alaposan szétnézni is lehet — ezúttal alaposabban, mint bármikor, hála a fehérvári képtár jótékonyan hosszú emeleti termének. Igaz, ez az „eredeti” méretben felépült sikátor fehér falaival, üres ajtó-, ablakszárnyaival és sejtelmes gipszarcaival valóban nem karneválosan vidám látvány, s különösen nem az, mert ez a „valóságosan” berendezett utca önmagában, a rendezésével is meglepi a szoborkiállítások állványokhoz és talpazatokhoz szokott közönségét.

Vigasztalásul: a felépített utcaszobor vagy szoborutca meglepheti az ilyesféle modern environment- hatásokhoz állítólag hozzászokott szemeket is — feltéve, hogy nem csupán besétálnák Schaár utcájába, hanem végiggondolják, végigélik a látnivalókat.

Besétálni könnyebb; a székesfehérvári kiállítás is azokkal a többnyire ismert művekkel vagy ismert hatásokkal kezdődik a földszinten, amelyek a már szintén ismert előítéleteket, félítéleteket Schaár szobrászatáról a világra segítették. Mert valóban térproblémákat, valóban rafináltan apró szakmai titkokat feszegetett eleinte a művész ezekkel a létező és nem létező szobákba állított figurákkal, sőt emberfigurák nélküli falakkal, ajtókkal. Kisplasztikáival, amelyekben az embernek éppen annyi szerep jutott, hogy magánnyal töltse meg az űrt, s annyi részletezés is jutott neki csupán: körvonalak, érdes-vékonyra öntött formák állnak vagy bolyonganak a bronz-, alumínium- vagy üvegtükör-falak között. Egyszóval ezekre a míves kisplasztikákra könnyen rámondhatta bárki a kísérlet szót — megelégedetten és folytatást nem várva vagy dúltan és gyanakvó hangsúllyal.

Aki ugyan elmélyül a hidegebb alumíniumtömbökből és érdesebb- emberibb bronzlapból meg bronzfigurából összeállított Falak című kompozícióban, a Budafoki ház ritmussal és nosztalgiával teli melegségében, az észreveheti, hogy Schaár „térkísérletei” már ebben a fokozatban is többet adnak kísérletnél és magánynál. De az, hogy a falak nem befalazzák a szó banális értelmében az embert, nem bekerítik, hanem erősítő hátországot kínálnak, nem föléje nőnek, hanem fölemelik méretükkel és biztatják azonos anyagukkal — mindez mégis az emeleti „végleges” utcakompozícióban mutatkozik meg igazán.

Ott derül ki Schaár másik leleményének, a hasáb-szobrászatnak is az igazi, az önálló értelme. A földszinten, a kisplasztikák mellett ezek a különös tömb-asszonyok csak annyit mutatnak ismét, hogy Schaár kitűnően bánik a pop art egyik leleményével, a teljesen naturális hatású kezeket-fejeket viselő, de egyébiránt mértani hasábokba kényszerült természetes nagyságú figurákkal. A hasábok könyökéből kinövő finom kezek, a nyak nélküli szomorú-komor arcok a bejáratnál legfeljebb hangulati fogadtatásul szolgálnak: derék, megadó, kóchajú fehér lányok, akik engedelmes fegyelemmel állnak hasábbá változottan.

Az emeleten aztán ezek a hasábalakok élni, lélegezni, gondolkodni és gondolkodtatni kezdenek, anélkül, hogy kilépnének hasáb- mivoltukból, anélkül, hogy megtagadnák a pop art ismert, sokkoló hatását. Nem sokat változnak, de átalakulnak: csak finom, alig észrevehető S-alakban hajlik meg a törzsük, s az alig hullámzó hasábból, a szép-naturális fejből és kézből máris középkori madonnákéhoz hasonlatos alázatos asszonyi öntudat sugárzik; csak Y-formára mélyül a hasáb, csúcsaira kerül a kéz, hogy megadó és segítségért sikoltó. erős és szenvedélyes leánnyá váljék a hasáb. A legtöbbet, a legbonyolultabban talán a Sachsenhauseni emlékmű hasáb-férfijai mondanak. A komoly-elszánt arcok teste egyszerre érezteti kockauniformizmusával az egy sorsra terelt, számmá váló emberek tragikusan uniformizált sorsát, s hasáb-határozottságával egyszersmind érzékelteti a mértani-építészi biztonság, az egységgé válás, a fallá épülés szándékát és lehetőségét. Röviden: az elembertelenedésnek és az emberi összetartozásnak azt a drámai vegyületét mutatja fel, amivel a koncentrációs táborok legjobbjai, az ellenállók éltek túl vagy pusztultak el.

Megvan-e most már ez a kettősség a kiállítás legfontosabb részében, a felépített sikátorban? Az első, felületes benyomás kétségkívül túlvilági. A fehér műanyaghabból felépített utca, a hungarocellből kivágott, nyitott és üres szemű ablakszárnyak, az ajtók előtt álló ugyancsak fehér szobrok még akkor is valamiféle misztikát lehelnek, ha a kísérőszövegből tudjuk, hogy a szobrok és térelemek nagy részének nem ez a végleges formája, hogy a kiállított művek többsége elkészült, vagy el fog készülni súlyosabb mészkőből, emberszínűbb bronzból, csillogóbb üvegből. Hiszen a pophatásokhoz hozzászokott vagy hozzá nem szokott látogató önmagával azonos nagyságú, s ugyancsak földön álló figurákkal — felekezet nélküli, fityulás szerzetesnőkkel, elhasználtan aranyhajú, kopott rúzsú fehér leányokkal, nyilvánvalóan elhagyott, mert koszlott fátylú menyasszonyokkal — találja szembe magát az utcán. Amely annyira azért mégsem „valóságos”, mert a vége felé természetellenesen szűkül, hogy kívülről nézve mind semmibe veszőbbnek, szorongatóbbnak látszódjék.

Belépve, a szorongató hatás fokozatosan foszlik. A szem hozzászokik a fehérséghez, a repkényszerepüket kitűnően alakító szobazöldek oldják a sivárságot, s bent már az üres ajtókeretek is barátságosabbak: a mi léptékeink szerint valók. Rövid lépések után a látogató megéretheti, hogy nagyon emberméretű, kicsi, kisvárosi sikátor ez; — talán banális is volna, ha nem volna ennyire fehér, s ha nem volnának ablakai mögött nemzeti klasszikusok mellszobrai.

Az utca két ablaksora mögött ugyanis Schaár életművének kitűnő portréi állnak — immár talpazaton. Bal oldalt a szigorú Károlyi, jobbra a fájdalmas Bartók és a büszke Kodály; tovább a drótszemüveges Szabó Lőrinc, az érzékenyen Petőfi két példányban, aztán néhány nősténysörényű asszonyszobor, klasszikusan tiszta gyermekportré, biedermeier nagyasszony Móra, Radnóti, s egy virágokkal ékített, nem elhagyott menyasszony társaságában. Látnivalóan ők az igazi lakói ennek a fehér sikátornak, s ez győzi le egyebek között az első, az egyindulatú elmúlás- élményt. Mert itt, ebben a furcsa, különleges térben kiderül ismét, milyen sok mondanivalójúak, bonyolultan teljesek Schaár szobor-képmásai. Radnóti, Bartók, Károlyi: volt-e a magyar történelemnek nagy alakja, akinek nem lett volna jellemzője a szenvedés, a fájdalom, s akiről ne mintázott volna fájdalmasan izgatott, sajgó portrét Schaár Erzsébet? De: Károlyi kérlelhetetlen, Bartók fájdalma nyitott késként vádol, Radnóti védtelensége erősebb a védekezésnél — még így, gipszváltozatban is. És ez az emberi-művészi kettősség, ez a teljesség tölti be minden fehérsége, minden látszólag hideg tere ellenére Schaár utcaemlékművét. Amely a fájdalmas, de értelmes emberség emlékműve így, kísérletekből egésszé komponálva. S ha valakinek ez kétséges volna még, legyen bizonyíték az utca végén álló, bátor, kemény, egyáltalán nem szenvedő asszonyalak. Amely határozott tekintetéhez hasábtestéből fenségesen kibomló talár-szegélyeket visel, s az utolsó szó jogán az érzett helyett a tudottnak, a keménynek, az erősnek a jelképe. Jelképe és központi figurája egy kitűnő szobrászkompozíciónak.

 

Népszabadság 1974. július 16., 7. old.

Share on Facebook
Share on Twitter
Please reload

 legutóbbi bejegyzések: 

October 30, 2019

October 15, 2019

August 14, 2019

May 28, 2019

Please reload

Please reload

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com