• Rózsa Gyula

MOHOLY-NAGY AZ ÖVÉI KÖZÖTT


Tudja, főigazgató úr, itt laktunk a József körút 47-ben – emlékezett Nicolas M. Salgo, az Egyesült Államok nagykövete. – Az apám ügyvéd volt, és az iskolatársam, akinek az apja szintén ügyvéd volt, szemben lakott a 46-ban; úgy hívták, hogy Ságvári Endre.

Ennyit magyarázatként az adományról, meg emlékezetül a gyűjtőről, akinek az új Moholy-Nagy művet köszönheti a Nemzeti Galéria.

Amely jelentős mesterdarab. Keletkezésekor, kilencszázhuszonkettőben kezdi a művész készíteni a telefonképeket, amelyeket elméletben távbeszélőn közölt forma- és színutasítások alapján állítanak elő a zománctábla-gyárban, (a gyakorlatban sosem), és a következő évben lesz a Bauhaus mestere.

Az Architektúra I.-en mindennek nyoma van. Ív és egyenesek balra tartó dinamikáját diadallal fogja vissza a fekete sávval megerősített zöld átló, amelyet azért békülékenyen alá-fölé bujtat a türelem, és ugyanez az alá-fölé fűzés teszi kevésbé szigorúvá az egyébként nem alkuvó fekete csíkot is. Az áttetsző színek és a fedőfesték változatossága életet ad az elvont formáknak; annak a Moholy-Nagynak a finoman dinamikus műve ez, aki nemcsak a zománctábla porcelánszíneit fedezi fel magának, hanem eljut a csak fénnyel elvégzendő festészetig is.

A környezet támadva azonosul. A Nemzeti Galéria Modern idők címet viselő traktusa, ahol Moholy-Nagy művét most elhelyezték, a Nyolcak és az aktivisták művészetét mutatja be. Szemközt a figuratívokat, elsősorban Nemes Lampérth és Tihanyi hatalmas aktjait és kíméletlen portréit, míg az ajándékkal egy falon és az oldalfolyosón a nonfigurációt. Uitz Ikonalalízisét, amely a moholyi eleganciával ellentétben erőszakosan őrzi a teljes címben ígért szentháromságot és két szentet, Máttis Teutsch más, nagyon is nem bimbózó Lélekvirágait, Bortnyik már nem absztrakt, de annál fagyosabb metafizikáját.

Uitzot Bécsből és Moszkvából, Máttis Teutschot Romániából, Bortnyikot Németországból, és még a korábbi aktszobrával jelen lévő Ferenczy Bénit is vagy Csehszlovákiából, vagy Bécsből. Moholy-Nagy az övéi közé került ebben a teremben, jobbára a Kassák-képpel is reprezentált aktivizmus egykori harcosai közé, akik tizenkilenc után mind kiszorultak Magyarországról a modern művészetükkel, esetleg a modern művészetük miatt szorultak ki Horthy Magyarországáról.

Mint vitéz Nagy Zoltán művészettörténete írta „jórészt emigráltak, miután már a háború alatt résztvettek a kommunizmus előkészítésében és a kommunista forradalom megszervezésében. Az a hang, amit lapjaikban megütöttek s az a rombolási vágy, amely műveikben megmutatkozott, a magyar társadalom rokonszenvét megvonta tőlük… Ma már nemcsak a figyelem terelődött el róluk, hanem nyilvánvaló az is, hogy irányítók sosem voltak a magyar művészet fejlődésében.”

Bizonyára így látszott – így akarták látni – negyvenegyben. (És még sokáig utána; ötvenegyben is, sőt hatvanegyben is). Ám utóbb művészettörténeti dolgozatok cáfolták az idézet utolsó mondatát, s kivált cáfolt, pompásan bizonyította az ellenkezőjét a Nemzeti Galéria tizenhét évvel ezelőtti Árkádia kiállítása. Amely egyébről sem szólt, mint arról, miként élt tovább ugyanezen húszas évek hazai ritka légkörében mindaz az avantgárd hagyomány, amelyet megalkotói külföldön vittek tovább, emigrációban.

Derkovtis zaklatottan szimmetrikus Utolsó vacsorát, Szőnyi dúltan zaklatott Zebegényi dombokat, Aba-Novák vadul zöld és kíméletlenül kemény drapériát festett Árkádia-korszakában; itthon egész nemzedék indult magyar avantgárd titkos nyomán. Aztán Derkovits elkötelezett mesterpiktúrát, Szőnyiék posztnagybányai remekműveket, a római iskola kegyeskedő álmodernséget növesztett ki abból az örökségből, amelyet az emigráltak konstruktivizmussal, Bauhaus-szal és De Stijllal folytattak odakint. Mindkét vonulat sorsszerű – ez is tanulság az új Moholy-nagy kép elhelyezése alkalmából.

És van még egy tanulság. A mesterre külföld szerte büszkék vagyunk, hivatkozunk rá, ösztöndíjat, egyetemet nevezünk el róla. De eddig még nem volt egyetlen magyar kormány sem, amelyik szándékozott volna hazahozni legalább egy érett Moholy-Nagy művet.

Uitz Béla: Ikonanalízis Szentháromsággal és két szenttel, 1922.

Fotó: Képzőművészet Magyarországon

Bortnyik Sándor: Zöld szamár, 1924. Fotó: MEK

Derkovits Gyula: Utolsó vacsora, 1922. (Az Árkádia tájain kiállításról).

Fotó: Képzőművészet Magyarországon

Korb Erzsébet: Május (Emberpár), 1923. (Az Árkádia tájain kiállításról).

Fotó: Képzőművészet Magyarországon

Szőnyi István: Zebegényi dombok (Napfényes táj), 1923. (Az Árkádia tájain kiállításról).

Fotó: Képzőművészet Magyarországon

Modern idők – Magyar művészet a millennium és a II. világháború között. Magyar Nemzeti Galéria, állandó kiállítás


88 views
Kiállítási Hírek

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com