• Rózsa Gyula

PORTRÉ, FÉLÁRNYÉKBAN


Koffán Károly nemzeti galériabeli fotoportré-kiállításán sok azonos méretű arckép között van néhány nagyobb, ezeket a rendezés is kiemeli.

Közöttük az egyik tört, de határozott arcú ősz férfit ábrázol: Ferenczy Bénit. Mindenféle ügyeskedés, hatásos fogás nélkül teszi ezt, egyetlen szerény eszköze, hogy az arc felét árnyékban hagyja. Ez az árnyék sem feltűnő, nincsenek éles hatásai, fokozatosan oldódik föl a világos részekben. Kívüle egyetlen jellemzője van az arcképnek, valójában ez is eszköz: a nem hangsúlyozott, de felismerhető, szándékos egyszerűség. A modellt csaknem szemben ábrázolja, vállánál lejjebb vágva el a képet, hogy a fej és a váll egyetlen nyugodt háromszögbe legyen fogható, érett reneszánsz portrékhoz hasonlóan. S ez a kiegyensúlyozottság finoman beleszövődik a kép minden mozzanatába. Jobban megfigyelve, látszik. hogy a szürke háttérből kiemelkedő fej hegyes, tört ráncokkal szabdalt, hogy a száj keskeny is éles vonallal vésődik be az arcba, s hogy a szem is szomorú, fáradt. A kép mégsem ezt az egyértelmű és végletes el- esettséget tükrözi: a finoman elszórt fény, a feledtető tónusok sokat lesimítanak a tört vonások, a szomorú arc drámaiságából.

Ezért sikerült kiválóan ez a mű. Teljességgel kifejezi nemcsak a modellt, a most 75 éves Ferenczy Béni személyiségét, de a modell művészetére, Ferenczy Béni plasztikai munkásságára is hangolódik. Mert ennek a művészetnek alapvető, mindenekelőtt jellemző vonása a kiegyensúlyozott, testes humánum, a valódi emberi harmónia. Valódi harmónia, nem hazug összhang, amely csak a szépet veszi észre. A szépet is észreveszi a Babits- síremlék fiúaktja ott a dombor- müvön, széttárja a kezét, a fájdalomtól kinyílnak ujjai, a szeme gyásszal néz, s tátott ajkai láttán keserves, artikulátlan üvöltést vársz. De csak egy pillanatig, aztán magad is rájössz, hogy nem fog üvölteni: a széttárt kar nem esztelenül hadonászó, szelíd erőszakkal kényszeríti öntudatra a plasztikai ritmus. Ahogy az ujjakat is összetartja a szimmetria, s ahogy a fájó, görcsös arc torzulása is lassan megnyugszik a test lankás mozgásain. Mintha csak róla, Ferenczy Béni művészetéről írta volna okosan szép hasonlatát Winckel- mann, a görög szobrászat tudós értője: a tenger mélye mindig nyugodt marad, bárhogy dühöng is a felszín.

De hiszen róla is írta, mert . legnagyobb és tulajdonképpen egyetlen igazi mesteriskolája a klasszikus szobrászat volt. Az alapelemeket mástól tanulta. A kubistáktól azt, hogy a szobrot meg kell szerkeszteni, formáit úgy kell felépíteni, mint egy vasbeton épületet. Ez fontos, de a kubisták ennél tovább nem haladtak. Az impresszionistáktól meg azt tanulta, hogy a szobornak érzelmet, eleven lelket kell kapni; ám a szerkezet nélkül ez mit sem ér. Ferenczy Béni a két tanulságot egyesítette. Így lettek szobrai megszerkesztettek és élők. Elmondani, leírni ezt nagyon könnyű. Megcsinálni, igazi erővel, igazi művészettel megalkotni sokkal nehezebb. Ferenczy Bénin kívül még néhány külföldi nagynak sikerült, ő azonban a görögöktől, s nem kortársaitól tanulta, nem is egészen úgy csinálja.

Érdemes elmenni a Horváth- kertbe, megnézni, hogyan. Ülő nőjének minden része megkonstruált. A hajkorona úgy ül a fejen, mint egy kupola sisakja, a dús keblek arányos súlyát és formáját mintha statikai módszerekkel számította volna ki. A kezek, lábak széttartó, de egymással párhuzamos vonala mint négy szilárd támaszték, amelyeket lendületesen fog egységbe a súlyos körökben hulló drapéria. A fej gömbje kettős ritmusban ismétlődik a mellkason, s az egészet lezárja a has két nyugodtan közömbös vízszintese. Mindez könnyen észrevehető, ha szándékosan elvonatkoztatok a látványtól, a szobortól. De csak akkor. Mert ha nem keresem benne a matematikát, ha egyszerűen nézem a szobrot, gömb, súly, kör eszembe sem jut. Mint ahogy arra sem gondolok: ennek az Ülő nőnek erősebb a csípője, vastagabb a combja a valóságosnál. Mert összarányából, formáinak viszonyából egészségesen formás, jó kötésű fiatal nő kerekedik ki, aki tenni, dolgozni képes, azt hiszem, még férfimunkán is.

S ez minden szobrára érvényes, a Lépő nőre például, amely olyan erősen lendül, olyan sodrás viszi, hogy elszáguldana előlem — ha egy könnyed, kedves mozdulattal nem nézne hátrafelé. S főleg, ha lábának, testének ismétlődő domború-homorú, dóm ború-homorú józan ritmusa, ez a mindent felülmúló tempós zeneiség nem nyugtatna meg. A zene ott van csaknem minden szobrában, a Játszó fiúban is. Két szólamra komponált mű: az egyik fiú áll, magas, lába, keze, a mellkasán végigfutó mélyedés csupa függőleges vonal, ő az egynegyedes, magas sovány hang, zászlóval a felső vonalon. A másik előtte guggol, gömbölyűén, kerek formákkal: egészhang az alsó c-nél, szár nélkül, üres karikával jelezve. S köztük hatásos, kettőjüket szétválasztó, de össze is kapcsoló arányos tér: egynegyedes szünet.

A művek sorát nem is kell folytatnom. Hiszen a Lépő nő 1939-ből való, a fiúkat 1947-ben alkotta, Babits emlékművét ötvennégyben, az Ülő nőt ötvenhatban. S bármennyire is — láthattuk — mások, egy közös bennük: a tenger mélye 'mozdulatlan. Akárcsak nagyszerű érmein, az 1930-ban formázott, monumentális forradalmárt szólaltató Leninen, az ideges-nyugtalan művészről kiáltó Van Goghon, s a klasszikus hexameterekben ritmizáló Kölcseyn.

Ezért hűséges a portré. Sajnos, azért is, mert az arc félárnyékban van. Ferenczy Béni fényes tehetségét évekkel ezelőtt félárnyékba borította a betegség. Mindenki tudja ezt ma, s mindenki tudja azt is, hogyan vett erőt a tenger mélye a háborgó felszínen. Tavaly már kiállították bal kézzel, betegen is művészivé formált grafikáit, s betegsége óta mintázott első szobrait is. Az arcnak, ott a portrén is csak kisebbik fele van már árnyékban. És ez talán a legnagyobb kép az egész kiállításon.

Népszabadság 1965. június 20.; 8 – 9. old.


Recent Posts

See All

SÚLYOS KALLIGRÁFIA

Sokáig sokan voltak (voltunk), akik nem értették Nádler István egykori színeváltozását. Azt a transzfigurációt, ha nem is megdicsőülést, de majdnem csodát, amelynek során az évtizedeken át konstruktiv

TALÁN SZÜRREALIZMUS

Bikácsi Daniela: Talán csak költészet… Bikácsi Daniela képei első pillantásra látványközelinek mutatkoznak. Távol-keleti formájú bárka egy messzire szűkülő víztükrön, egy határozott, ámbár sehova sem

MEGJELENT AZ EMBER

Mindössze annyi történt, hogy Vojnich Erzsébet figurális lett. A festő, aki évtizedek óta elhagyott gyártermeket, üres medencéket, legjobb esetben dél-kelet-ázsiai romvárosokat festett, aki csaknem az

Kiállítási Hírek

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com