• Élet és Irodalom

Egy nagyváros szinfoniettája


Elkötelezett, de gyenge festők persze Berlinben is voltak. Jakob Steinhardt, noha Matisse-nál is tanult, úgy festette meg a Munkásfelkelést huszonegyben, hogy befejezetlenségnek ható kapkodása, tisztázatlan színei éppen a tárgy dinamikáját lazítják szét. Mint nálunk az egykori szocialista művészcsoport némely tagja. Ernst Stern, egyébként Reinhardt és világhíres filmrendezők díszlettervezője kínosan elaprózott, fontoskodó litográfiákat készített Berlin forradalmi napjairól, sok a szomorúan szemrehányó naturalizmus, és a nagyon termékeny Baluschek koldusai és utcalányai sem emlékeztetnek Grosz, Dix és Käthe Kollvitz hasonló státusú figuráira.

Annál kevésbé, mert Kollwitz szoborsúlyú grafikája, Dix már-már perverz polgárgyűlölete, meg Grosz, aki vallomása szerint a vizeldék népművészetétől tanult, maga is jelen van. Noha, hogy úgy mondjam, nem saját jogon; legalábbis nem a mesterkvalitások miatt kerültek az Efraim-palotába. A kiállítás, amely a Tánc a vulkánon, ha tetszik, a Tánc a vulkán tetején címet kapta, (Tanz auf dem Vulkan), könnyebben műfordítható alcímében pontosan meghatározza a tartalmat: A húszas évek Berlinje a művészet tükrében.

A kiállítás tehát fölöttébb demokrata. Nemcsak abban, hogy stílus- és korszakalkotó mestereket rendez össze derék, szorgalmas együttszenvedőkkel a társadalom mélyén élők termében, meg Beckmann maró expresszionizmusát Beckmann-követőkkel a magasabb rétegeknek szentelt szekcióban. A demokratizmus – a kor- és társadalomtörténet mint vezérelv – abban is érvényesül, hogy például egy fehérbetétes férfi félcipőt állítottak középre a szórakozások témáját tárgyaló kabinetsorban. Igen helyesen, mert egyrészt a brogue fazonú, lyuggatott kaplis darab minőségében-formájában maga is remekmű, másrészt finomkodó ámde tartósságot sugárzó könnyedségével legalább annyira megidézi a Jeunesse dorée életérzését és lényegét, mint a Neue Sachlichkeites Ernst Fritsch fenti című vászna vele szemben, kilencszázhuszonhatból.

Nem kevésbé a helyén van, mert műalkotás egy fekete-fehér eleganciájú Siemens rádiókészülék, amelyet elefántcsontnak látszó gombjai és selymes fényű ajtószárnyai miatt a kor „Herr im Frack”-nak nevezett, egy fenségesen vonuló, hatalmas tálalószekrény a funkcionalizmusát megemelő pompás rézveretekkel, és a maga módján rettenetes Váza Hindenburg portréval, amelyet ugyancsak a tálalószekrény dizájnere, Bruno Paul tervezett.

A nem szokványkoncepciójú, nem kategóriatisztelő kiállítások mindig sok meglepetéssel szolgálnak. Az úri társadalomnak tervezett, art decós és olykor eszement kerámiaedények között felvillan Paul Grunwaldt, nem azért, mert festőként ő komponálta a kubizáló Varietét, a mostani kiállítás egyik emblémáját, hanem azért, mert ugyanazzal a tapintatos-szolid kubizmus-konstruktivizmussal korstílusi egyetemességet demonstráló teáskészletet tervezett. Csészéje és nagy, széles derűjű csészealja szakasztott olyan szabdalt-geometrikus mintákat visel, mint – éppen csak a vörös csillag hiányzik – az orosz agitációs porcelán ugyanakkor, kilencszázhuszonötben.

A nem-szokvány metszetű kiállítás olykor mintegy elszólja magát, leleplez. Nemcsak azzal hogy baloldali, de legalábbis polgári művészekről kénytelen elmondani, ha a Machtergreifung után beálltak, sőt lelkesen beálltak a náci menetoszlopokba (Hitler- és Göring-olajportré, egészen finom kivitelben), hanem az életrajzok apróbb kanyarjait is. A kubizmus atyja Archipenkóról kiderül, hogy huszonegy-huszonháromban elég érzéki női aktokat mintázott egy keménycserépgyárnak; összesimuló alakjai nem is klasszicisták, amint a magyarázó szöveg hiszi, hanem nyafogósan art decósak. Hannah Höch, a berlini dada egykor kérlelhetetlen montázsszerelője meg hagyományos olaj-vászon önarcképpel szerepel (hagyományosan ecsettel-palettával!) a bubi-frizurának áldozó teremben.

Igen, van terme az emancipált nő bubifrizurájának, amint van terme a divatnak, az artistaművészetnek és a hatalomra törő fasizmusnak. Itt nőportréknak, ott nyolccilinderes automobil kipufogóira emlékeztető hajszárítónak, amott fotó- és plakátművészetnek, majd gyér, szegényes antifasiszta festészetnek. A képző- és nem képzőművészeteknek, valamint a valóságnak ez a nem szokványos elegye mindkét félnek jutalomszerep, cáfolja is, meg nem is a legendát a nyugtalan és nyugtalanító weimari Berlinről. Olyan is, meg nem is, mint a Walter Ruttmann híres város-hőskölteménye, a Berlin, egy nagyváros szimfóniája. Nem olyan sodró, nem oly zaklatott, mint a huszonhétben készült nagy film, de hasonlóképpen átfogó, és hasonlóképpen megemel egy történelmi valóságot. Miközben közvetlen. Nevezhetjük talán egy nagyváros szinfoniettájának.


Recent Posts

See All

SÚLYOS KALLIGRÁFIA

Sokáig sokan voltak (voltunk), akik nem értették Nádler István egykori színeváltozását. Azt a transzfigurációt, ha nem is megdicsőülést, de majdnem csodát, amelynek során az évtizedeken át konstruktiv

TALÁN SZÜRREALIZMUS

Bikácsi Daniela: Talán csak költészet… Bikácsi Daniela képei első pillantásra látványközelinek mutatkoznak. Távol-keleti formájú bárka egy messzire szűkülő víztükrön, egy határozott, ámbár sehova sem

MEGJELENT AZ EMBER

Mindössze annyi történt, hogy Vojnich Erzsébet figurális lett. A festő, aki évtizedek óta elhagyott gyártermeket, üres medencéket, legjobb esetben dél-kelet-ázsiai romvárosokat festett, aki csaknem az

Kiállítási Hírek

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com