• Rózsa Gyula

A TÖKÉLETES LÁTVÁNY


Fehér László

Budapest, több helyszín

A vállalkozás kimenetele meglehetősen kétes. Nemcsak azért, mert Fehér László legutóbbi (tudomásom szerint mindeddig egyetlen) kritikusát úgy semmisítette meg egyik monográfusa a rákövetkező hetilap-számban, hogy nemcsak a szakmai tisztességét vonta kétségbe, de már-már kitagadta a becsületes emberek közösségéből is. Hanem azért is, mert a lángpallosos ellenröpirat a magyar elitértelmiség (nagy részének a) véleményét sugározta öt éve. És a nem-elit nem-értelmiségét is. A hazai közönség – ezt bizonyítja a minapi ünneplés-fűzér – a Fehér-piktúra lába előtt hever; kíséreljük meg ezt a képzavart megmagyarázni.

Először is a szakmai minőség miatt. Fehér kora ifjúságától olyan istenáldotta talentumnak és fölényesen képzett festőnek bizonyul, amilyen (így, a kettő együtt) egészen ritka évtizedeinkben. Nagy kavicsa a Társalgó Galériában messziről kiugrani látszik a vászon síkjából, közelítve az ember ellenállhatatlan késztetést érez, hogy megtapogassa, és a domború test árnya olyan testetlen-tapintatos folt, amely tovább fokozza a bravúrt. Lilái ugyanott, az Este Tácon II. vásznán derengenek, hogy különös életet adjanak a házfal alkony-szürkéinek, ellenfényes önarcképe pedig úgy fekete felület, hogy csak bizonyos nézőpontból, bizonyos világításban jön elő az arcvonások rejtett, feketén fekete festése.

Hírlik, fotó alapján dolgozik. Ám ezt a fényképélményt nemcsak hibátlanul viszi vászonra olajjal és ecsettel, hanem ma már fokozza is, felnagyítja a mindenkinek oly ellenállhatatlan naturális élményt. És itt a titok egyik magyarázata, a hatásfokozás. A Birkák alkonyatban önmagában sem hatástalan, fekete árnyalakok lila homályban, de mindezt megtoldja az az aprócska plakát-gesztus, hogy a jószágok világító szeme sárga. Csak az sárga. A reklámgrafikai hatást pedig monokróm határok között is el tudja érni, elég csak két külön-külön uralt stílust észrevétlenül egybecsúsztatnia. Az Esti séta ezt teszi. Mert egyfelől kiballag a képből Fehér leleménye, a körvonal-ember vázlatszerűsége, másfelől betölti a pasztell-mezőt egy csatornarács és a kigőzölés dús, porózus, érzéki megmunkálása.

Van a manipulációnak, ha tetszik, gorombább, ha tetszik kifinomultabb eszköze is. Az Imre és Zsuzsa fotórealista, az áramlatnak abból ez elbizonytalanított fajtájából, amelyet a keletiből lett nyugat-német Gerhard Richter tett világhírűvé a hatvanas években. Ám a beavatottnak megadatik annak a tudása is, hogy az az Imre, aki kávét tölt a konyhában, nem más, mint Bak Imre, az avantgárd és a posztavantgárd meghatározó mestere, a siker tehát totális. Egyfelől adva van a fotószerűség, Fehér még komolyan vett hetvenes éveinek emléke, másrészt adott a normarombolókkal való bennfentes kapcsolat kellemes élménye.

Három kiállítóhely ünnepelt születésnapot minap a fővárosban, a Keleti Károly utcain kívül a Szent István körúti Cultiris Galéria és Kieselbachék egy magángyűjteménnyel ugyanott. Az utóbbi bezár, mire ezek a sorok megjelennek, írni róla nem illik, de a Cultiris portrésora erősíti az Imre és Zsuzsa tanulságait. A pasztellművész Fehér is csupa volt vagy mai újítót örökít meg. Olyan naturálisan, hogy az arc szőrszálai, a szemgödör árnyai elbűvölik a képtől csak leképzést követelő legfantáziátlanabb igénytelenséget is.

És persze a hanukai pörgettyű is. Akik ismerik a lassan négy évtizedes pályát, látván látják, hogy a mai festő miként alkalmazza korábbi korszakainak törmelékeit a mai sikerhez. Kezdődött a fotórealizmussal, de olyannal, amely üvöltve és kíméletlen banalitással nézett szét a hetvenes évek mindennapjaiban. Folytatódott a zsidó képekkel, amelyek nemcsak egy nem kívánatos, elfojtott tematikát tártak fel, hanem mindezt szikár drámaisággal, sajgó festőiséggel tették. Folytatódott újvad festészettel, majd kiszínesedett néma piktúrával, majd a csend magányának beszédességével.

Mindez nyomokban mind fellelhető, Fehér, ne feledjük, kiváló képességű festő. Csak éppen a vissza-visszatérő halátéktincses kisfiú, az üres térben magányos figura, az óriásira nagyított önarckép nem mond már semmit. Teszik mindezt a mély értelem látszatával, holott a szavatolt rejtélyesség mögött ma csak önismétlő festészet van. Öncélú, ám tökéletesen attraktív. Akárcsak egy nagyon igényes revü bármelyik világvárosban Budapesten kívül.

Népszabadság, 2013. április 3., 15. old.


    Kiállítási Hírek

 

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com