• Rózsa Gyula

Büntetőtárlat


Amerigo Tot. Párhuzamos konstrukciók.

Ludwig / Kortárs Művészeti Múzeum

Abból, hogy a pompás, kemény lapos meghívón egyetlen filmfotó volt, eleve két dologra lehetett következtetni. Vagy arra, hogy Amerigo Totot, a szobrászt akarja a centenáris kiállítás aláértékelni, vagy arra, hogy kissé provinciális módon büszkélkedni kíván: lám, a magyar származású művész szerepelt még a Keresztapában is, együtt fényképezkedett Al Pacinoval. Aztán a kiállítás a provincializmus-aggályokat radikálisan eloszlatta. A múzeumigazgatói előszóban Bencsik Barnabás olyan programot vázol fel, amelyet nehezen teljesíthet ki egyetlen kiállítás – általában: kiállítás – , de a bevezető tényként állítja, hogy a vállalkozás megidézi a korszak reprezentatív tárlatait, az atmoszférájukat, az akkori művészetpolitika működésének mechanizmusát.

Tárgyszerűbben: a nem kis dimenziók között megrendezett bemutatóval az volt a közgyűjtemény célja, hogy az olasz-magyar mester születésének századik évfordulóján és vele a középpontban leleplezze azt a korszakot, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket, amelyekben Tot-Tóth (is) főszereplő volt, amelyekben Tot (is) a művészetpolitika kedvezményezettje volt, amelyekben Tot (is) köztéri szobrokat állíthatott és sikeres kiállításokat rendezett. A művészettörténészi tudományos feltárás (a katalógus-előszó szerint: a közelmúlttal való elfogulatlan szembenézés) kiegészítését pedig öt középgenerációs mai művész Tot-reflexiói, Tot-értelmezései volnának szolgálandók.

Nemes idea, eredeti metódus, kár, hogy nem vezethetett eredményhez. Ahhoz ugyanis, hogy a paradigmajelenséghez bármilyen tanulság kapcsolódhassék, ahhoz, hogy e tanulságok demonstrálhatók legyenek, be kellett volna mutatni a kiválasztott életművet, hibáival és erényeivel. Ha már összegyűjtötték. Ez a bemutatás azonban elmaradt. Amerigo Tot életművét – legyünk mi is merészek, nevezzük nevén a dolgokat – felhányták a falra, összedobálták egy rakásra, megfosztották a címektől, az időrendjétől, a materiális bronzvalójától. Röviden: dezavuálták. Nem a valami centenáris emelkedettség, nem a szokásos emlékkiállítási ízlés mércéjével mérve, hanem pusztán kiállítás-rendezői, múzeumi szemmel nézve. Abban a légtérben, amelyben finom, kiemelt tárló rejti a szobrász egyetlenegy borítékját, szemléltetendő, hogy egy minisztert elvtársnak titulált – egyszóval rögtön a Tot-szekció elején a csupasz falon vannak a grafikák. Korai rajzok, későbbi illusztrációk, szobortervek egymásralógatva, paszpartu, évszám, keret nélkül, éppen csak nem rajzszögezve. Átellenben azzal a nagyon gondos restaurátori-konzervátori ügyszeretettel, amelyet a Tot mindenkori népszerűségét felhánytorgató újságkivágások tanúsítanak, – de a szobrok még tudatosabb kezelésben részesültek.

Amerigo Tot kő- és bronz-életművének a javát az emeletnyi kiállítás egyetlen termének a legközepére zsúfolták. Nem ám olyanformán, amiért a kritikák a kevéssé levegős kiállítás-rendezéseket ezzel az igével dehonesztálni szokták, hanem a szó kiskereskedelmi értelmében. A Kavicsasszonyok, a köztérre szánt darabok, absztrakció és portrék pontosan olyan távolságban egymástól, korszakok pontosan olyan rendben, mint egy gyanús régiségboltban: nem hogy körüljárni, egyetlen szobrot megnézni sem lehet. Szobormagazin, plasztikadepó, a feliratok egybeömlesztve, mint egy rovarkiállításon. A rendezői tudás működött, így lehet egyszerre minden szobrot agyonvágni, megsemmisíteni, karakterétől megfosztani. Végtére le is önthették volna őket piros festékkel, vagy lefűrészelhették volna A föld füle orrát. Nem ezt tették, a szakszerű tönkretétel szofisztikáltabb. A következő terembe hasonló zsúfoltságba halmozták az elérhető gipszöntvényeket, csak azokat, miután mindenki tudja, hogy a gipsz melléktermék, és hatásában a legellenszenvesebb, legtalmibb anyag. Igaz, a Csurgói Madonnát háromféle matériában is kiállították egymás mellé, hadd látsszék, mennyire tucatáru.

Egyszóval, korszak-kutatás, korszak-rekonstrukció, korszak-kritika gyanánt Amerigo Tot lett a prügelknábe (elnézést a pontos terminológiáért). Ez persze azzal járt, hogy elbántak a kiválasztott meghívott művészekkel is.

Mert művekkel reagálni egy nyilvánvalóan jelentéktelen életműre, egy minden jel szerint kétes értékű figurára csak mérsékelten érdekfeszítő vállalkozás lehet.


© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com