• Rózsa Gyula

Gábor Marianne a Csók Galériában


Fekete és szürke füstöket fúj vászonra, papírra, farostlemezre és ezek a gomolygó-mozgó, folyton-folyvást alakuló füstpárák élni látszanak a néző szeme előtt. Ha eltávolodom a képtől, megnyugszik a mozgás, fokozatosan fagynak meg a vonalak és öltenek állandó szilárd alakot. Majdnem naturálissá kövül a látvány.

S ezek a feketék és szürkék bánatosan lengik be az álló vagy a fekvő téglalap alakú nekik szánt területet, hogy a leghalványabb és a legkisebb színes folt is derűs örömmel integessen le a nagyvárosi szmog füstből-ködből festett képeiről. Bármennyire is káprázatoknak tűnnek Gábor Marianne képei: a szeszélyes arabeszkek, a rögtönzésszerű festékleheletek és a lendületes kaparások alatt hamarosan észrevehetjük szigorú és kemény konstrukcióit, amik traverzként tartják ezeket a színes álmokat. Egy konstruktivista festő eltökélt rendje húzódik meg a könnyed olajképek mélyén.

Portréi gúnyos villanások, jellemlátomásaiból gyöngéd és szeretetten fölény érződik. Lengyel Menyhért kényelmesen szétterülő feje egy lusta és okos gúnyolódó karikatúrába hajló arcképe. Vörös hajú portréin a lecsurgó élénk és vidám szín erőteljes életörömet sugároz de mindig belekeveredik egy csipetnyi szarkazmus.

És itt, a gúnynál, amit Gábor Marianne festészetében mindig is a legértékesebbnek érezhetünk, itt találjuk meg azt az eredetit és utánozhatatlanul egyszerit, amit nem lehet lekoppintani és lemásolni, divatosan majmolni vagy ellesni: ez egy embert igényel, egy embert, aki gúnyos derűvel látja embertársait, nem ítélkezik fölöttük, hibáikkal és torzságukkal együtt szereti őket.

Négy évvel ezelőtti tárlatára visszaemlékezvén, talán fanyarabbak lettek képei, rezignált bánat tölti el — nem a portréit, ó, nem: azok ma is szarkasztikusak és játékosak —, hanem a tájképeit. Mennyi szomorúságot lát egy elhagyott tengerparti tájban, a döglött csónakokban és a megfagyott késő esti napsugarakban. Milyen fullasztónak látja a Gorkij fasor tűzfalait vagy behavazott háztetőit, és milyen fullasztónak érzi a Majakovszkij utcát. Eltűnődhetünk, talán a festék lett kevesebb új képein, vagy a színek hűltek le: mindenképpen tisztultabbak, mondhatni klasszikusabbak lettek vásznai.

Színfukar lett. Gondosan megválogatja a színt, amit használ, de éppen szűkszavúságánál fogva égőbb és tartalmasabb minden foltja.

Tájképeiből hiányzik az ember és itt visszahúzódnak a színek is, a szomorúság és a magány színtelen színei veszik át itt az uralmat: 'az egyedüllét elviselhetetlenségét közlik velünk ember nélküli tájai, városrészletei, üveges ajtói és szobasarkai. Így érezzük különösen akkor, ha mellé helyezzük azokat a jókedvre derülő képeket, amiken mosolyra húzódnak az égő színek, mert ember jelenik meg rajtuk. Ha a római Opera páholysorainak vidám fekete-sárgája világít — a monarchikus idők fekete-sárgáját is fölidézve —, akkor az emberektől válik testmelegűen derűssé a festmény. Ahol ember van: ott baj nem érheti Gábor Marianne-t, csak az egyedüllét órái embertelenek számára. Szeretet, barátság, gyöngédség és vizsgálat, ellenőrzés és önellenőrzés: ezt jelenti számára az emberi társaság. Beszélget modelljeivel és azok is megszólalnak, csevegnek és vallanak, pletykálnak és csipkelődnek, évődnek és hűséget esküsznek rámáikból a látogatónak.

Egy ember vallomásait keretezték be a Csók Galériába most, egy emberét, akit mélyen megismerhetünk, ha végigjárjuk a három termet. Társalkodhatunk. vele és vigasztalást kapunk tőle.

Hogy Gábor Marianne közben mesterségének fölényes művelője lett: az számomra majdnem mellékes.

M. G. P.

Népszabadság, 1970. március 11., 7. old.


© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com